2010. 03. 03.
Bár már jó pár hónap eltelt az új Kiss lemez megjelenése óta, több okból is beszélnünk kell róla. Egyrészt, mert a Kiss olyan nagyon röhejes, hogy nehéz nem megállni egy kis kuncogásra, másrészt viszont olyan nagyon része a rock-történelemnek, hogy kikerülhetetlen. De főleg azért, mert jönnek hozzánk (május 28, Papp László Sportaréna), amire már réges-rég nem volt példa.
Ha körülnézel, mást sem hallasz, mint a lemez ajnározását, hogy mekkora eladott példányszámnál tart, és hogy a Billboard 2. helyén debütált, satöbbi, satöbbi. Meg hogy milyen látványos a show, mekkora durranás. Nos, macskának (vagy akár csillagfiúnak) maszkírozott cicanadrágos felnőtt férfiak még az amúgy a priori szemétre való musicalekben is a közröhej iskolapéldái, de hogy rock’n’roll színpadon… Tudom, hogy legenda. És tudom, hogy többmillió eladott lemez. És tudom, hogy többmillió feltétlen rajongó, aki maga is befesti magát hétvégenként, és a partvissal léggitározik hozzá (vagy a Kiss Forever-ben). De ez a lényegen nem változtat. Mégis mit gondolhat valaki egy zenekarról, aminek wikipédiás szócikkében mindenről esik szó, a zenét kivéve? Na ez itt a lényeg.
És akkor most sokkollak: mert amúgy a zene nem rossz. Nem annyira. Jó kis húzós rock’n’roll, a szokásos manírokkal, a szokásos popossággal, de amúgy teljesen oké. Az indító 'Modern Day Delilah' például egy igazi zsíros, dzsunga rock'n'roll témával operál, ami újnak ugyan nem új, de nagyon stílusos, és van íze-bűze. A 'Russian Roulette' verzetémájához még nekem is szolidan bólogatnom kellett. Utána viszont az erőtlen epigonizmus jön. Csak példaképp mondom, hogy a himnikusnak szánt 'Stand' nekem egy az egyben a 'God Gave Rock'n'Roll To You' hangulatát hozza, pedig én azt kurvára elfelejteném. De emellett lehetne említeni még a 'When Lightning Strikes'-ot is, amiről meggyőződésem, hogy valamelyik '70-es évekbeli glam banda időkapszulájából került elő, és senki nem vette észre, hogy már az elmúlt 30 évben ezren ellopták. Az émelyítően modoros önismétlések közül nekem egyértelműen az 'I'm An Animal' emelkedik ki, ez az egyetlen dal, ami megközelíti a 'War Machine' hunyorgó gonoszságát, vagy a 'God of Thunder' szigorú karcosságát. És ezért jó szám, és ezért nincs teljesen elbaszva ez a lemez. És ide akartam kilyukadni.
Ha már mindenképp a trademark Kiss-zenét komponálják újra, akkor nem kellett volna épp a 'Crazy Nights' (vagy a gyermekkoromat megkeserítő 'I Was Made For Loving You') vonalát elővenni. Hanem a sokkal karcosabb, sokkal kíméletlenebbül döngölős, energikusabb, és úgy általában színesebb, szagosabb 'God of Thunder' vagy a 'War Machine' vonalát inkább. Ezekben nagyobb a dög. Ezekben több az élet. Sőt, inkább úgy mondanám – ezekben van élet. Az új albumban nincs meg a nyers erő, amitől a korai nóták hallgathatóak voltak (persze képanyag nélkül, mert az elveszi a komolyságát). Nyilván fogható ez az életkorra is, mert hova lázadjon már a multimilliomos kereskedelmi cikké nemesedett glamster. De láttunk mi már erőteljesen megszólaló öregembereket, és nekünk mindig több kell. Mindig. Amikor beteszek valamit a lejátszóba, engem nem érdekel az életmű, meg hogy ki adja elő. Nekem a puszta zene fontos. Akár a kánonon kívül, megszabadítva a recepció csapdáitól, minden előfeltevéstől, minden kritikai kelepcétől.
És essen szó az új turnéról is, mert nekem az is kibaszta a biztosítékot. "Sonic Boom Over Europe: From the beginning to the Boom" címmel haknizzák végig a kontinenest, amiről Paul Stanley a következőket bírta mondani: "Új színpad, új műsor, új felszerelés, új album! A zenekar teljes zenei történetét bemutatjuk a színpadon, amivel a KISS újabb óriási lépést tesz 8 inches sarkain. Be vagyunk zsongva." Tényleg nem akarok mindenáron kötekedni (dehogynem), de ekkora üres faszságot turné kapcsán rég hallottam. Sok-sok koncerten voltam már életemben, és ha jól emlékszem mindegyik arról szólt, hogy adott zenekar megmutatta mérföldköveit – a legnagyobb dalokat, vagy a méltatlanul elfeledett gyöngyszemeket az eddigi albumokról (lásd teljes történelem), kihegyezve persze az új albumra. Na most ez miben különbözik, mitől nagy lépés?
A Sonic Boom nekem kicsit olyan, mint Airbourne. Szeretem őket, mert kibaszott jó AC/DC albumot írtak, és remélem az idén érkező anyaguk is ilyen lesz. Nem csak a nyakam, hanem a vállam és a lábam is megindul rá, tényleg. Na, ilyen nekem a Sonic Boom is. A srácok elég jó Kiss albumot írtak. Tudok rá riszálni. De megírhatta volna bárki más, akinek van elég stílusérzéke. Semmi extra. Inkább csak pukkan.
131975