2010. 07. 22.
Hűséges olvasóink nyilván sejtik, hogy a nagyszabású A-ha búcsúturné keretei közt nemrég lezajlott magyarországi koncert mögött is mi álltunk. Ez csak természetes, egyedülálló portfóliónk mára a szakma legnagyobbjai közé emelt minket; van, hogy olyan nemzetközi előadók is igényt tartanak a szolgáltatásainkra, akik egyébként a világ más részeibe személyesen járnak fellépni. Ebbe a mostaniba viszont majdnem beletört a bicskánk, pedig még kokaint is kaptunk.
Az úgy volt, hogy egyik este rohadtul bebasztam - a Cluster One Munkaszabályzata egyébként is kötelezővé teszi minden szerzőnek a minimum kétnaponta való lerészegedést -, másnap meg Kecskeméten ébredtem valami bajszos súlylökőcsaj mellett. Igazi Bács-Kiskun megyei gyerek lévén zsigerből gyűlölöm a megyeszékhelyünket, a bajszos súlylökőcsajokat szintén, de a rejtett számokat a legjobban, úgyhogy kurvára rossz előérzetem támadt, amikor a mobilom törött kijelzőjére pillantottam. "Biztos megint a Schmitt Pali, hogy mi lett a tegnapi meccs" - gondoltam, majd sietve felöltöztem és a mellettem fekvő száznegyven kiló élőhústól fájdalmas búcsút véve elindultam a buszmegálló felé.
A restiben letoltam még egy sört unikummal, közben szemezni kezdtem egy fogatlan negyvenes lédivel, de megcsörrent a telefonom, megint rejtett szám, egykettő, lesgóllal, Palikám, recsegtem érdes hangon az éterbe, amitől a vonal másik végén várakozó selymes női hang egy pillanatra elbizonytalanodott, de profi píárosokra jellemző magabiztossággal hamar összeszedte magát, hogyaszondja az A-ha menedzsmentjét képviseli, valami Lemoreket keres. Másnapos voltam, de annyira nem, hogy ne ugorjon be azonnal, miről is van szó - hónapok óta irigykedve figyeltem, ahogy Lam és Jaco kurva nagy sportkocsikkal érkezve vedelik a viszkijéggelt a stábtalikon, miközben leereszkedő modorban előadják, éppen melyik sztár helyett akasztottak le orbitális gázsikat. Mondtam neki, hogy miszter Lemorek most éppen a Kajmán-szigeteken intézi a pénzügyeit, Dzsekopó meg Bartókot helyettesíti valami vidéki hakniturnén, szóval csak én maradtam, de *wink-wink* szívesen elvállalom *nudge-nudge*. Nem ment bele egykönnyen, a referenciáim felől érdeklődött, mondtam neki, hogy Debrecenben egyszer én voltam Paksi Endre, de abból botrány lett, ez jó pontnak számított, mert a Tankcsapdát ismerte, egyébként is éreztem rajta, hogy nagyon elkeseredett, egyszerűen muszáj találni valakit, mondta, én pedig a tenyeremet dörzsölve, együttérzően bólintottam a telefonba, hogy hát igen, ilyen a popszakma, én is tudom, béjbe. "Ismeri egyáltalán az A-ha munkásságát?" - kérdezte, én meg mondtam, hogy természetesen nem, erre megenyhült és viszonylag hamar sikerült kialkudnunk egy visszafogottan pofátlan összeget; prosztó vidéki gyerekként egyébként sem szeretem a sportkocsikat meg a viszkijéggelt, na.
A felkészülés kemény volt, heteken keresztül konzekvensen nem hallgattam A-hát, közben mindenféle fodrászokhoz jártam, de egyik sem tudott mit kezdeni ezzel a drótszálú, sötétvörös szénaboglyával; a hangomat galagonyaszósszal próbáltam lágyítani, de kétnapos hígfosáson kívül más eredménye nem lett a dolognak. A píáros csajjal folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, megnyugtatott, hogy egyáltalán nem számít, ha nem vagyok jó pasi és énekelni sem tudok, mert ez a korosztály alapból rosszul lát, másrészt csak a 'Take On Me'-re kíváncsi, azt meg már régóta pléjbekkről nyomják. "De hát én még azt sem tudom, norvégul, vagy norvégül" - mentegetőztem, ezzel rá is tapintottam a lényegre, mert elárulta, hogy Harket világéletében norvég nyelvű szövegeket énekelt, csak jövedelmezőbb volt angolként eladni őket - a 'Take On Me' (Tejkommi) például valójában a hetvenes évek szovjet tejcsarnokainak romantikájáról szól, de szerencsére ez kurvára nem érdekelt soha senkit. Két nappal a fellépés előtt kaptam egy setlistet, kicsit nehéz volt elolvasni, mert az eredeti norvég számcímek voltak megadva, de emlékeztem, hogy egy haveromnál a kétezres évek elején viszonylag sokat hallgattuk a Minor Earth, Major Sky-t részegen, ez sokat segített.
A koncert napján fekete limuzin jött értem, mert buszjegyre nem lett volna pénzem; egy pillanatra hátrahőköltem, mikor a sofőrülésről maga Morten Harket mosolygott rám, de elmagyarázta, hogy most jött ki a rehabról, és egyébként is szeret bekólázva vezetni, úgyhogy igazán nem kell megköszönni. Útközben nekem is kihúzott pár csíkot, "just to make sure you'll look just like me", majd elmesélte, hogy ő a maga részéről a nyolcvanas évek végén koncertezett utoljára, azóta csak sajtótájékoztatókat ad, mert az betépve kifejezetten vicces, de egyszer látta Nudlit Izlandon Björkként, úgyhogy nem aggódik, tudja, mennyire profik vagyunk. Egész úton nagyon kedves volt - elárulta például, amit régóta sejtettünk, hogy persze Christopher Reeve is ő volt, csak elege lett a felhajtásból - bár párszor kicsit elbambult, a solti kanyarban majdnem elszálltunk, de ő ezt is csak széles mosollyal nyugtázta. Ettünk még egy gyrost, aztán a Sportaréna öltözőjében bemutatott a többieknek - csupa kimondhatatlan nevű skandináv figura, akiket szemmel láthatóan nem lepett meg a külsőm - majd leült egy székre és úgy is maradt. A sminkes csajok dobtak rám egy kis alapozót, megpróbálták a lehető legjobban összekócolni a hajamat, megkaptam életem legkirályabb kilencvenes évekbeli ing-zakó kombóját, fehér gatyával, belehallgattunk kicsit az Anna & The Barbies szettjébe, aztán uzsgyi a színpadra.
A píráros csaj tényleg nem kamuzott, a közönség soraiból csupa hunyorgó középkorú bámult rám áhítattal, talán csak a Quartos Puskár Krisztián húzta kicsit feljebb a szemöldökét, de már az első szám alatt éreztem, nem lesz gond - főleg, amikor észrevettem, hogy a fülembe nem a kontrollt, hanem az eredeti dalokat kapom vissza, énekkel. Az első etapban az ezredforduló utáni lemezekről játszottunk, néhányat még ismertem is, a többinél megpróbáltam minél selymesebben és patetikusabban énekelni, miközben végig paráztam, nehogy kiessen a mikrofon a kezemből egy-egy veszélyesebb háziasszonyvadító póz közben. Néha poénból kiszóltam a hangmérnöknek, mondván, nem hallom magam - a hitelességet profi kollégáimtól tanultam - de aztán lefagyott az arcomról a mosoly, amikor visszaugrottunk a kilencvenes évek elejére, csupa kokszos gitársikálás és dögös ének, még az INXS-t is alig ismerem, de szerencsére a többiek érezték a bajt, hátraszóltak a backstage-be, ahonnan Harket besegített a rázósabb részeknél, csak az volt kicsit furcsa, hogy minden dallamra a 'Final Countdown' szövegét énekelte. A ráadás előtt még heroikusabbra vettem a figurát, elvileg ez egy búcsúturné, ugye (bár Harket megsúgta, hogy az A-ha franchise még évtizedekig üzemel majd, szimultán koncertek a világ különböző pontjain, session-zenészekkel), még a könnyem is kicsordult kicsit, de szóltak, hogy jön le az alapozó. A ráadás már jutalomjáték volt: a 'Sun Always Shines on TV' alatt a közönségben megláttam BWG-t, aki elismerően kacsintott rám, ettől egészen felszabadult lettem - a pléjbekkes 'Take On Me' refrénjénél megengedtem magamnak egy-két sikítást, is amit a többi zenész széles vigyorral jutalmazott - "senki nem bírja ki" - mondta a színpadról lefelé jövet az egyikük.
Az öltözőben Harket a keblére vont, közben majdnem feldöntötte a píáros csajt - egész dögös volt - aki meglepetésemre készpénzben fizetett, majd elrohant orvosért. Elbúcsúztam a zenészektől, az Aréna előtti standoknál vettem egy Sopronit, közben BWG is csatlakozott hozzám, és bár egy szót sem értettem abból, amit mond, elégedettnek tűnt. A villamosról felhívtam Lamot, hogy egyrészt kecózhatok-e nála, másrészt egye fene, meghívom egy viszkijéggelre, és most az egyszer én mesélek neki, basszameg.
(Régebbi fiktív beszámolóinkat és egyéb hülyeségeinket itt találjátok, igazán érdemes elolvasni őket, mert kurva jók.)
A Ha fiktív Koncert Morten Harket Sportaréna
131974