2010. 10. 08.
A csíkos pulóveres festőcsajok és barkós természetfotósok skót kedvencei négy év után jelentkeznek új lemezzel, amit ugyanúgy Tony Hoffer producerrel rögzítettek, ahogy a legutóbbi, The Life Pursuit című albumot. Látszólag semmi sem változott tehát, ám a végeredmény sajnos meg sem közelíti az előző kiadvány színvonalát, sőt, a konzekvensen erős életmű által támasztott követelményeknek sem felel meg. Norah Jones lenne a hibás?
Ahogy azt már a megjelenést megelőző beharangozóban megírtuk, a Belle & Sebastian nem csupán azért lett világszerte sokak szívének csücske, életének filmzenéje, mert annyira aranyosak, hanem mert eddigi hat sorlemezük (plusz a félig-meddig filmzenealbum Storytelling, illetve a Jeepster kiadónál töltött éveik B-oldalas dalait összefoglaló Push Barman to Open Old Wounds) szinte hibátlan, példátlanul egységes tartalommal töltötte meg azt a valamit, amit hívhatunk akár twee popnak, illetve leheletfinom, bölcs popzenének is. Az általános konszenzus szerint csak az ezredfordulós Fold Your Hands Child, You Walk Like a Peasant csúfította el némileg a szép sormintát, de egyrészt bőven tartalmazott emlékezetes dalokat az is, másrészt az ott megkezdett stilisztikai kísérletezés a Rough Trade kiadóhoz való távozás után a zenekar történetének egyik legjobb lemezében, a csupaszív Dear Catastrophe Waitressben csúcsosodott ki. A napfényes Kaliforniában rögzített folytatás, a többek közt Beck, az Air és a Supergrass mellől ismert Tony Hoffer segédletével készült The Life Pursuit simán hozta ugyanazt, a kilencvenes évekbeli melankóliát pajkos életigenlésre cserélő hangulatot, nem mellesleg szintén remek szerzeményekkel. A megjelenést követő turné után Stuart Murdoch és társai úgy döntöttek, egy időre hanyagolják az anyazenekart, ki-ki ment a maga útján, a frontember például forgatókönyvet és filmzenét írt - a God Help the Girl ugyan vizuális formában mostanáig nem realizálódott, a B&S-tagok közreműködésével készült lemez viszont nem lett rossz -, a dobos Richard Colburn két éve még Magyarországra is eljutott a Snow Patrol vendégeként.
A leosztás tehát ugyanaz, Hoffer is visszatért, a zenekar is, a Write About Love mégsem jó. Nem kifejezetten rossz - ahhoz tényleg nagyot kellett volna hibázniuk - de nyugodtan mondhatjuk csalódásnak. Talán a hosszú várakozás, talán a túlzott elvárások miatt vagyunk kevésbé megengedőek, de a lemez többszöri végighallgatása után nyilvánvaló, hogy ezúttal valóban nem sikerült igazán erős dalokat írni. Kicsit olyan, mintha a mellényúlás lehetőségének kizárására játszottak volna, amire egy ilyen életművel rendelkező együttesnek joga van, szüksége viszont nincs. A hangszerelés újra a kezdeti időszak egyszerűbb megoldásait idézi, ez kifejezetten rosszat tesz a közepesebb daloknak, az erősebbeknek - ilyenből nincs túl sok - pedig nem segít. Ugyan az évek során megszokott megoldások, az udvarias vonósok és a játékos trombita itt is visszaköszönnek, a helyén van minden, amiért szeretni lehet a zenekart, de a lecke pedáns felmondásánál csak egyszer-kétszer jutunk tovább: a koncertekről már ismert, Sarah Martin énekesnő által jegyzett 'I Didn't See it Coming' fülbemászó nyitódalának ott a helye az emlékezetes Belle & Sebastian-szerzemények közt, de a színésznő Carey Mulligan vendégszereplésével rögzített címadó szám, vagy a vasárnap reggelek bágyadt merengését eszünkbe juttató, nosztalgikus basszustémára épülő 'I Want the World to Stop' is kiemelkednek - sajnos van honnan. Az album nagy része inkább tűnik B-oldalas gyűjteménynek, mint teljes jogú nagylemeznek - mondhatnánk, ha nem emlékeznénk, mennyire organikus és magas színvonalú volt a Push Barman..., ez sem mentség tehát. A billentyűs hangszerek minden eddiginél nagyobb szerepet kapnak, ami önmagában jó dolog, csak sajnálatos, hogy pont egy tét nélküli balladáktól és konkrét töltelékszámoktól farsúlyos lemezen kerül előtérbe Chris Geddes elegáns játéka. Egy Norah Jones-duett pedig szimplán megbocsáthatatlan, a 'Little Lou, Ugly Jack, Prophet John' ráadásul úgy is szól, mintha az énekesnő új lemezének egyik közepesebb darabja lenne.
Stuart Murdoch legutóbb szigorú tanárbácsi szerepében pózolt Jimmy Fallon műsorában, ezzel - bár nyilván nem ez volt a célja - pontosan megmutatta, milyen a Write About Love: mint a nulladik órák gimi vége felé, álmos unalom, ismerős kifejezések, jelentkezni senki nem akar. A Belle & Sebastian antológiáját eddig simán berakhattuk ömlesztve a lejátszónkba anélkül, hogy akár egyszer is léptetnünk kellett volna - az eddigi tapasztalatok alapján az új album alkalmatlan erre. Szomorú, de a Fold Your Hands Child... immár biztosan nem a leggyengébb B&S-kiadvány, ettől persze még nem dől össze a világ, de az idegesítő reklámbácsi szavaival élve azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi. Legalábbis egyre kevesebb.
Belle and Sebastian Cluster One lemez Write About Love
131975