2010. 03. 25.
Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor kamaszként először láttam az MTv-n a 'Strict Machine' videóját és beleszerettem Alison Goldfrappba, akiről sokáig boldogan elhittem, hogy soha nem fog megöregedni. De ezzel a lemezzel számomra feladta, beállt a sorba. És annak a szegény kamasznak a szívét törte össze…
Szerintem most akár engedhetnék is mértéktelen lustaságom csábításának, és a szokásos felvezető cirádákat elegánsan agyonüthetném azzal, hogy a Goldfrappot úgyis mindenki ismeri. Ami nyilván nem igaz, de tény, hogy emlegetésekor én mindig úgy érzem: kevesebben vannak köztünk azok, akiknek nem mond semmit a név, mint azok, akiknek valamit mond – annak ellenére, hogy azért valószínűleg vajmi kevesen gondolunk Alison Goldfrappra és Will Gregoryra az úgynevezett mainstream popzene STÁRjaiként. Ez a látszólag ellentmondásos státusz lényegében elég sokat el is mond az angol duóról. Mindenesetre – még mielőtt elmerülnék a sötét érzelmi tengerben, amivel az új lemez elárasztott – azért némi szubjektív áttekintésként felvázolom azt a kis 'sormintát', amit a Goldfrapp eddigi pályafutásában valamikor felfedezni véltem.
Tíz évvel ezelőtt jelent meg a debütáló Felt Mountain, amire immár nyugodt szívvel gondolhatunk 'modern klasszikusként'. Emlegethetjük a trip-hop éteri hattyúdalaként, meg befigyel a kevésbé ismert, későbbi sikerek által beárnyékolt első album kultusza is (lásd még pl. Amy Winehouse), de a legjobb az, ha simán csak önnön mesteri mivoltának jogán szeretjük. Ezután jött a viszonylag jelentős váltást hozó Black Cherry, ami érezhetően egy átmeneti lemez volt (a jelző nem negatív), és amely, mondhatni, megalapozta a 'nagy áttörést' hozó, még diszkósabb, még koncentráltabb Supernature-t, egy újabb kiforrott mesterművet. Értelemszerűen ennek az albumnak a hozadéka volt a nagyobb merítésű ismertség, és valahol a Goldfrapp egyfajta 'eszenciáját' is magában hordozta, hiszen sok szempontból évekre előre példát mutatott a popzenének – úgy, hogy közben Alisonék felette álltak az egésznek.
A legutóbbi Seventh Tree pedig újabb fordulatot hozott, csak épp ezúttal hátrafelé. A diszkóból vissza a természetbe, józanodni. És azzal a lemezzel nekem enyhe csalódást okozott a Goldfrapp, pályafutása során először. Persze nem az újabb átmenettel, váltással volt a baj, egyszerűen csak nem éreztem olyan erősnek a dalokat – néhány kivételtől eltekintve –, mint korábban, sem egységben, sem külön-külön. Felütötte a fejét valami, amire aztán a legkevésbé számítottam: a lagymatagság. Meg a félsz, hogy talán a Goldfrapp is kezdi már elveszteni különleges erejét. Persze jó rajongó lévén szemet hunytam (azért nem volt olyan nehéz, csak hogy ne legyek igazságtalan...), meg különben is, már elég korán lehetett hallani, hogy a következő album megint táncosabb lesz, szóval volt remény bőven. A 'sorminta' alapján tehát az új lemeznek mesterműnek kellett volna lennie. De nem lett az. Nekem legalábbis semmiképp.
Persze muszáj már az elején igazságot tennem: nem arról van szó, hogy a Head First-öt nem lehet szeretni. Természetesen lehet. Vannak neki erényei, persze. Nem egy természeti katasztrófa. A dolog valószínűleg ott dől el (nálam legalábbis ott dőlt), hogy tudod-e, hogy akarod-e szeretni. Ami engem illet, én nem tudom és nem is akarom megemészteni, hogy az elmúlt évtized egyik legpáratlanabb popzenei innovátora most szépen besorolt a saját követői mögé; hogy olyan ez a lemez, mintha írtak volna rá egy beharangozó slágert (ez lenne ugye a 'Rocket'), aztán kihúzták volna a b-oldalas fiókot és előkapartak volna még nyolc demót, amik nem fértek fel az előző lemezekre; hogy rutinos és fantáziátlan önismétlést hallok azoktól, akiktől erre igazán nem számítottam volna; hogy ezen a lemezen a Goldfrapp gyakorlatilag a Dragonette szintjén mozog – és ez nem a Dragonette-nek sértés, hanem a Goldfrappnak. Én nagyon szeretem a Dragonette-et, de van neki egy fájó gyengéje: képtelen összehozni egy erős albumot. A Goldfrappra márpedig én képtelen vagyok anélkül a különleges kraft nélkül gondolni, ami mindig olyan természetesen, magától értetődően a sajátja volt.
Ennek a különleges erőnek – ha egyáltalán létezik, létezett valaha ilyen – a mibenlétét nyilván mindenki maga érzi. Nyilván a háttérben meghúzódó Will Gregory stúdiómágiája is mindig kellett a varázshoz (sokáig kötelességének is érezte minden kritikus hangsúlyozni, hogy a Goldfrapp, minden látszat ellenére, nem one-woman show), de esetemben – és valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül – a szerelem forrása valahol leginkább maga Alison Goldfrapp, vagy legalábbis Alison Goldfrapp illúziója. Alison Goldfrapp, aki egyszerre tűz és jég, szirén és domina, érzéki, mégis elérhetetlen; akinél sose lehet igazán tudni; ez a szofisztikált perverzitás, ami miatt akkor is valami megfoghatatlant vélünk érezni a dalaiban, amikor azok egyszerűek, mint a bot, és akkor is kivételesen közelinek érezzük őket, amikor kriptikusak. Éteri hangjával kapcsolatban is mindig volt egy olyan érzésem, mintha soha nem használná ki egészen. Mintha épp úgy használná, hogy időnként azt sugallja, van ott még, ahonnan ez jött; mintha csak a fülünkbe suttogná, hogy igen, én megtehetem, mert én még így is különlegesebb vagyok, mint a többi. És igazából soha nem érdekelt, hogy így van-e vagy sem; ez az a fajta illúzió volt, amiben boldogan hihettem már felnőtt férfiként is. Sokáig boldogan hihettem, hogy a puszta fizikai valójában is kortalannak tűnő Alison Goldfrapp tényleg soha nem fog megöregedni.
A Head First viszont egy fáradt, erőtlen album. Persze itt is van illúzió, a múltidézésé (egy trend, aminek a Goldfrapp egykor előfutára volt, nem úgy, mint most), de ez már nem az az illúzió. Most már nagyon is tisztában vagyok vele, hogy miről is van itt szó, akár akarom, akár nem. Mintha most már rajtam kívül senkinek nem lenne fontos, hogy higgyek is ebben az egészben – úgy kamaszosan. Az illúzió ezúttal puszta szereppé minősül, és a szerep egyértelmű: Alison egyszerűen belebújt a retró agyonhasznált rózsaszín kezeslábasába – én meg kereshetem az egykori titokzatosságot, de hiába. Persze továbbra is lehet rajongani, sőt kell is. Lehet erősködni, hogy ez végül is csak poén, szórakoztató ujjgyakorlat (attól én még nem fogom elfelejteni, hogy ennek a párosnak korábban a humor nem üres sablonok gondos összefércelését jelentette). Lehet mentségeket is keresni. Ott a megszokott atmoszféra – de én már csak a rutint érzem. Ott a szerethető nosztalgia – de csak a tavalyi évből nem egy előadó eszembe jut, akik sokkal jobban csinálták ezt. Ott van a ’Hunt’, amiben végre feldereng a régi szenvedély, de mindent elárul, hogy épp ez a dal mintha különösen ki is lógna a lemezről. Mert igazából ez az album önmagában is hamar gyengének bizonyul, a korábbiakhoz képest messze a Goldfrapp legkevésbé koherens, legkiforratlanabb munkája (persze, nyakon van öntve az egész egy adag langyos összhangulattal, de a dalok kínosan nem találják a helyüket), sőt igazából a Goldfrapp eddigi egyetlen albuma, ami képtelen megteremteni maga körül azt a külön 'kompakt' kis világot, amit korábban mindig olyan természetesen, magától értetődően sikerült. Meg ott vannak például az NME kritikusának gondolatai, miszerint Alison Goldfrapp-nak annyian "tartoznak" már, eljött az idő, amikor már ő "törleszt", beáll a sorba – de én nem akarok mentségeket keresni, ha a Goldfrappról van szó. Nekem ez mind nem számít, a szívem az már össze van törve.
A Massive Attack szintén mítoszromboló idei lemeze irritált és dühített, de ez a lemez elszomorít, mert nekem egész egyszerűen nem az ABBA járja át a szívem, amikor hallgatom, csak a tudat, hogy tényleg mind megöregszünk egyszer. Igazából örülök, hogy nem tudom szeretni ezt a lemezt, mert ha tudnám, az nekem azt jelentené, hogy sose szerettem az igazi Goldfrapp-ot. Persze, valószínűleg túlzok, teátrálisan, de hát ilyenek ezek az összetört szívű kamaszok…
Alison Goldfrapp Goldfrapp Head First Pop
131975