2010. 02. 19.
Na igen, egy átlagos péntek estén valahogy úgy festek, mint az a szerencsétlen Pink-klón, amit a legutóbbi Waters koncerten toltak a fellépés előtt a kivetítőre: ülök a jó elektroncsövek mögött, és kifejezéstelen arccal iszom. Lelkem legmélyéig góf vagyok, de mint állat.
Tehát, képzeljék csak el! Egy rozzant elméjű programozó hazafelé tart a tömegközlekedéssel, s azt mímeli, mintha valami unalmas regényt olvasna. Bár ez elég tipikus életkép, valójában ilyenkor ez a rozzant elméjű programozó (na jó: én; de ne mondják el senkinek, ez titok) azon gondolkodik, hogy mekkora komplett idióta is. Mert bár valóban, kb. éjfélig (blablabla - ide még kell valami "megindítóan vall" faszság XD)
[VIDEO EGY] Amikor pénteken hazamegyek, az első szám, amit meghallgatok, az mindig a 'Please Send Me Someone to Love', amit ugyan eredetileg Percy Mayfieldből operáltak ki, de én Red Garland előadásában tolom be az agyamba. Ez az egyetlen zene, amire valaha is eszembe jutott "mozogni": Red Garland minden bizonnyal eladta a lelkét az ördögnek, hogy ezt a gyönyörűen csillogó, fényes lüktetést képes legyen eljátszani. Az első öt másodperc után máris valami melankolikus film szereplőjének érzem magam, úgyhogy ez pont megfelelő idő: beteszem a számot, mint mindig, megiszom az első felest, aztán az iszákosok keserédes mosolyával dudorászok magam elé. Közben néha vetek egy-két irigykedő pillantást a magányosan falat támasztó gördeszkára.
[VIDEO KETTŐ] Kitöltöm a második felest, és a 'The Picture'-ként büszkélkedő Jan Garbarek Group-számmal folytatom, a meglepően hülye, 'Photo with Blue Sky, White Cloud, Wires, Windows and a Red Roof' című lemezről. Erről a számról általában véve az jut eszembe, hogy egyrészt hátborzongató, milyen agya lehet Garbareknek - biztosan jó programozó lett volna. Ennyire absztrakt, ugyanakkor kedvesen agykérget simogató zenét biztosan nem csinál senki sem rajta kívül. Folytatom a dúdolást, komolyan, szaxofonnal együtt énekelni mókás, főleg ha Garbarek játszik rajta - még azt is nehéz megjósolni, hogy a következő tizedmásodpercben milyen hangot fog magából kiadni a hangszer. Aki nem hiszi, hallgassa meg az Eventyr-t. Komolyan.
[VIDEO HÁROM] A tudatmódosítást jó alapokra kell építeni, akár egy házat - ennek jegyében ittam eddig a feleseket. Most elkezdem hát becsavarni a jó dzsót, kinyitok egy sört. Üvegből, mintha rock and roll lennék, abból is a sznobabbik verzió, hiszen akár dobozból is ihatnám. De mindegy is, berakom a 'The Nothing Changes'-t a Kilimanjaro Darkjazz Ensemble 'Selftitled' lemezéről.
[VIDEO NÉGY] Miközben felgyújtom a dzsót, hogy égjen, és beleszívok (cigiből is borzasztó az első slukk, de fűből az igazán iszonyú), egerésző ujjaim a legbetegebb számot veszik célba, amit a Massive Attack, meg úgy egyáltalán a '90-es évek kiizzadtak magukból. Mi más lenne ez, mint a - ahogy Lamorak mondta egyszer - kémiailag (nem partiilag) feloldott lány nyomasztó vernyákolása blablabla faszom és még írhatom is át az egészet majd, k élet, mi a fasznak írok én egyáltalán
5 - Massive Attack - Dissolved Girl (a narrátor betép mint állat)
6 - Placebo - English Summer Rain (a betépés az ugye egyben buzulás is, ez ősi jobbos nézet!)
7 - Biosphere - Antennaria (mélyen beüt a cucc, elmegyünk programozni)
8 - PFIO ('67-es lofasz version)
9 - ?
10 - ?
131976