2010. 04. 06.
Szép csendben nagykorúak lettünk, van már nekünk botcsinálta demokráciánk, javában készülünk a hetedik szabad választásunkra, az utóbbi években pedig teljesen elfogadható női előadókat is összeügyeskedtünk magunknak. Itt van például Polgár Odett, aki ráadásul teljesen máshonnan próbálja megközelíteni a megközelítendőt. Megnézzük, mennyire sikerül.
Persze mindenképp megkönnyíti az ember dolgát, ha az ország egyetlen, félig-meddig releváns tévés tehetségkutatójában feltűnve, ex-Sziámis apával megtámogatva, Müller Péter, Takáts Eszter és Varga Zsuzsa közreműködésével készítheti el az első lemezét, mégis csúnya hiba lenne csupán az átlagnál fejlettebb social networking számlájára írni az Odett és a Go Girlz! ismertségét. Már a 2008-ban megjelent, Polgár Péter dalaival, részben Müller szövegeivel és a két rutinos vendégénekesnő hathatós segítségével rögzített Pontos című első nagylemez hallgatásakor is feltűnt, jobb pillanataiban mennyire működőképes Odett kissé egzaltált, kissé nyafka előadásmódja - még akkor is, ha arról az anyagról sokszor hiányzott az a konzisztencia, ami egészében működőképes albummá tehette volna. A Pötty a kockán alig negyed óra alatt sikeresen vetkőzi le a gyermekbetegségeket, bár egy-két ponton még mindig nem értünk egyet.
Abban például még mindig nem lehetünk biztosak, hogy ezúttal sikerülne-e egy végig egységes színvonalú lemezt készítenie a zenekarnak, hiszen emlékezhetünk az előző album erős kezdése utáni visszaesésre, itt pedig csupán három igazán új szerzeményt hallhatunk - azok viszont jók. A családi háttér és a szerzőtársak személyének ismeretében egyértelmű, hogy itt bizony a nyolcvanas évek magyar undergroundjának karakteres elemei köszönnek vissza, amivel a világon semmi baj nincsen, mert furcsamód elég kevesen próbálkoznak ezzel mostanság; a legtöbbször - még Péterfy Borinál is - inkább csak másodlagos kontextusként van jelen a hőskor hangzásvilága. Az ennek megfelelően vicces és autentikus (még szép, hogy az) hangszerelés egyértelmű pluszpont, a szövegekbe viszont már bele lehet kötni, nem feltétlenül azért, mert nem jók, hanem mert egész egyszerűen nehéz elképzelni, ahogy az ezredforduló környéki/utáni magyar alteren szocializálódott korosztály hangosan üvölti, hogy "a sziámi-ikrem ma külön nyaral, én meg csak fuldoklom, mint a parton a hal". És persze ahogy az előképek esetében, úgy itt is csak egy vékonyka vonal választja el az bájos iróniát a kínos bölcsészkedéstől - szerencsére ez itt csak nagyon ritkán fordul elő.
Ami a legszembetűnőbb, hogy Odett most már egyértelműen frontember, még a zenéhez képest viszonylag hangosra kevert ének is mintha ezt támasztaná alá; a nyitó 'Vesztőhely'-ben rögtön a Sziámi legszebb korszakát idéző neurotikus kapkodással hadarja a szöveget, ráadásul a hangja egy kissé karcos is, ami sosem baj. A 'Nem vagyok beoltva' és a 'Hanyatt' szépen bontják ki az első album erősebb dalai által felvázolt koncepciót, bár elsőre fülbemászó sláger ezúttal sincs - valószínűleg nem is ez volt a cél. Más kérdés, hogy megint egy feldolgozás, ezúttal a Kontroll Csoport 'Nem én vagyok'-ja viszi a prímet, de ilyen alapanyagból dolgozni egyszerre áldás és átok is, a második nagylemezen talán hanyagolni kéne az ilyesmit, mert az efféle összehasonlítást egyelőre még nem állja ki a zenekar. (A záródalnak választott 'Repülő2' pedig az első album egyik kellemes pillanatának újraértelmezése, sok újat nem mond el.) Összességében tehát mindenképpen érdemes figyelni erre a szemtelenül fiatal lányra, mert kérdés nélkül ő az egyik legkarakteresebb mai magyar énekesnő, még akkor is, ha némileg távolságtartó és flegma előadásmódja nem feltétlenül teszi elsőre szerethetővé - hasonló anti-dívánk viszont rég nem volt, úgyhogy reméljük, ilyen is marad.
Odett és a Go Girlz! a MySpace-en
Müller Péter Odett és a Go Girlz Polgár Odett választás
131975