Popművészet jazzénekesnővel – Az eat me! a Kertemben

2010. 07. 15.

Paszkal

Védekezhetnék, hogy miért hallgatok én 'psych-pop'-nak kategorizált izét, de fölösleges lenne. Az eat me! zenéjére véletlenül bukkantam, és a derült égből villámcsapás hirtelenségével le is döntött lábamról, nincs mit szépíteni ezen. A napokban aztán fogtam magam (és még egy embert) és meghallgattam őket élőben is.

Nagy mr2 Akúsztik rajongóként — talán nem túlzás ezt állítani — épp azt élveztem, hogy az összes eddigi műsort teljes egészében lehet streamként hallgatni a rádió honlapján, amikor is az eat me! nevére kattintottam. Csak egy harántimpulzus volt — rémlett, hogy Kozma Orsinak a jazz- meg popzenekarán kívül van egy harmadik, amit így hívnak. És egy napra beragadt ez a zene. Először az akusztikus szettet, aztán a stúdióanyagokat hallgattam. De hogy kik is ők és mit is hallhatunk? A felállásban nincs semmi extra: dob (Bajkai Ferenc), basszusgitár (Nagy Gergely), gitár (Komenczi Bálint), billentyűk (Borosi Gábor), ének (Kozma Orsi), ez alkalmasint hegedűvel (Matísz Flóra) egészül ki. Ha mindenképp valami kritikusi jelző- és műfajkomplexumot akarok idetornyozni, akkor azt mondanám, hogy elektronikus és jazz-zenei elemekkel tűzdelt power popot játszanak. A bevezetőben említett pszichedélia itt-ott jelentkezik csak, egy-egy elborult billentyűszólamnál vagy elszállósabb résznél.

A felvételeken hallható energikusság a múlt heti Kertem-beli koncerten is teljesen átjött. Ezért elsősorban a dobos és basszusgitáros párosa felelős: egyszer hihetetlenül lazán lüktet ez az alap, máskor arcbataposóan menetel előre — az ember végtagjai mindkét esetben kényszeredetten rándulnak a ritmusra. Nekem rögtön a Barabás Lőrinc Eklektric hangzása ugrott be, ami nem véletlen, mert náluk is ez a negyedekre lábdobolós felütéses lábcinezés dominál jó vaskos basszussal. Látszólag ők is tudták, hogy ez jól megy nekik, éppen ezért a dalok és a koncert kompozíciós dinamikája számomra hagyott maga mögött némi kívánnivalót. A program vége felé becsúszott egy-két lassabb vagy más ritmusú dal, amiből nem ártott volna párat a szett első kétharmadában is játszani. No, persze ez csak amolyan 'szakértői' fanyalgás, mert, ahogy a barátnőm is megállapította, mindig, amikor már-már unalmassá vált volna a dolog, bejött valami, amire az ember felkapja a fejét — egy énekkel fokozó kiállás ('Let Me Dance'), egy zúzósabb instrumentális rész, egy beteg billentyűtéma  ('Big Tuna')vagy egy wah-os basszusfutam. Vagy magukban a dalokban is — a technikai vagy szerkezeti megoldásoktól eltekintve — elég gyakran van egy jól eltalált refréndallam ('Psalm', 'Smoker on the Water'); néhol pedig a többi daltól eltérő ritmusra ('Lazy Song') vagy egy jó feldolgozásra ('I Love Budapest') figyelünk fel.

Amivel a legjobban meg lehet határozni csodálatom mértékét az az, hogy Kozma Orsinak csak ezért megbocsátom a Jazz+Azt és a Cotton Club Singerst egybevéve, ami azért egyáltalán nem lebecsülendő teljesítmény. Az eat me!-t hallgatva az jut eszembe, hogy soha nem gondoltam volna, hogy egy psych-popnak kategorizált dolog lehet ennyire rohadt jó. De ez mégse meglepő, hiszen nincs itt semmi művészkedés és mellébeszélés, csak jó dalok és egy nagy adag dög. Kicsit több pszichedelikus beütéssel és kevesebb monotóniával az eat me! tökéletes popművészetet művelhetne, de már így is veszett jó zenéről van szó, úgyhogy tessék elmenni koncertre vagy bárhogy máshogy meghallgatni őket, megéri.

eat me! MySpace

eat me elektronika Kozma Orsi

131974