2010. 03. 04.
Az EP-k idejét éljük újra, a 45-ös fordulat reneszánsza lesz ez, akárki meglássa... A miskolci Raze To The Ground anyagával most viszont komolyan is foglalkozunk, és nem csak ürügynek használjuk az észosztásra, illetve válogatott obszcenitásokra. De azért kicsit igen.
A Raze to the Ground anyaga arra például kapásból jó ürügy, hogy beszéljünk picit a konkrétumok talaján is arról, amiről a Zipkommon kellett volna a nagyra becsült szakmának. Hogy akkor adott most itt néhány ambíciózus miskolci fiatalember, mégis mit csináljanak. Hát majd én megmondom. Önköltségen megoldják, hogy fogyasztható hangzású lemezük legyen, és reménykednek, hogy minél többen meghallgatják, esetleg előkerül minél több komoly vagy komolytalan zenei fórumon. És ennyi. Persze mondhatja erre a szakember, hogy sokat kell koncertezni is, de legutóbbi tapasztalatom a Ráday kupoldában azt mondatja velem, hogy az pl. pont egy kalap szart se ér. Tudniillik a legtöbb amatőr vagy fél-profi, de legalábbis nem túl ismert zenekar a saját cuccok, és/vagy a koncerttermek dilettáns, unott, érdektelen hangosítója, vagy a hely adottságai miatt olyan élvezhetetlenül szarul szól, hogy felléphetne akár a Slayer vagy a Metallica is, senki nem gondolná azt, hogy jó zenét játszanak. És ez azért fontos, mert már ma nem Dunát lehetne rekeszteni az ismeretlen, feltörekvő bandákból, hanem konkrét hidat Calais és New York közé. A rajongók nem 8, hanem 888 bandából tudnak választani. Ezért minden pillanatot meg kell ragadni, ha az ember nem akar elsüllyedni a többségnek otthont adó (el)ismeretlenség homályába. Ez a lemez jó alkalom erre.
Az alapvetően modern metál (avagy melodikus metalcore) zenét játszó Raze to the Groundnál koncertekben és jól megszólaló anyagban sincs hiány. Nem az első EP-jüket tarthatjuk a kezünkben, de mindenképp az eddigi legkiforrottabbat. Nincs mire várni - az útkeresésének, fejlődésnek, csiszolódásnak vége, ez már a kész cucc.
A nyitó 'Split' nem is sokat szarakodik béna intrókkal, egy kissé ugyan ismerős, de nagyon masszív kalapálással indít. A panterás üvöltözős részek után elég sokáig kell várni az első dallamos refrénre, de megéri, mert nem csak a pogózó fémszívűeket szolgálja a darálás, hanem a finomságokra fogékony szakembert is. A dal egyik csúcsa számomra ugyanis a második refrén előtti darabólós "open E" rész, ahol a gitárok ide-oda dobálják a matekozós ütemezés egyes darabjait, ráadásul úgy, hogy az első kör után meg is cserélik egymás között, nehogy túl egyszerű legyen. Hál’istennek a keverésnél nem is hagyták ki a jobb-bal csatorna használatát ennek kidomborítására. (A másik csúcs a szóló végén foghegyről odadobott flamenco kiállás). A szólót viszont először furcsálltam, de később megértettem, hogy koncepció. Az ízes, kicsit trashes metálzene zene kellős közepébe ugyanis klasszikus Malmsteen-iskolán nevelkedett ’80-as évekbeli heavy szóló kerül, triolával, ikergitározással, mindennel. Bármelyik Accept, Helloween, Manowar albumra felférne. Azt én értem, hogy hatások, meg fúzió, hogy amúgyis lételeme ennek a zenének a vegyítés, a bajom csak az, hogy ezek a germán-skandináv kardos-pallosos témák máshol nem jönnek elő, csak a szólóban. Ettől viszont nekem harmincadjára is testidegennek hat.
Az 'In Cave' a már megidézett finom spanyolgitárokkal indít, ezúttal bővebb lére eresztve, szépen kiszólamozva, felelgetve. Aztán viszont jön a húrcséplés, persze szó sincs egyhúros tizenhatodokról – elég bonyolultra van tördelve, sipító üveghangokkal, ahogy kell. A refrén dallama "slágeres", de nem, ugyan már, nem rádiós-slágeres, inkább olyan Shadows Fallos, Triviumos slágerességre kell gondolni. Külön kiemelendő az újnak éppen nem mondható, de ritkán használt befejezés – szépen kikopnak a hangszerek, egymás után hallgatnak el. Mondanám, hogy a három dal közül a legmarkánsabb, ha nem az utolsó lenne az.
A 'Don't Push Me Away' tartalmaz mindent, amit hiányolhatna az ember az eddigiek alapján. És amiből még több kellene. Válaszolgat a két énekes, van perzselő szerelemtől inspirált pusztító keménység és meghatóan dallamos (akusztikussal támogatott) kiállás, ami alatt ott darál ellenpontozásként a gitár. A lábdobok pedig precízen hozzák a két gitáros csuklójának mozgását, ha esetleg nem tűnne fel az erő önmagában.
És most a lófasz. Összességében elmondható, hogy látszik némi igyekezet a dalszerkezetek megbontására, de azért ott van a verze-refrén-verze-refén-szóló-refrén klasszikus mélyen megbújva, esetleg egy-két bridge-el megtörve. Ez is olyan kétarcú nekem, mint a szólók idegensége. Ha nagyon hibát akarok keresni, akkor valahol itt lesz az. Komolyabb íveket is le lehetne írni, mert ötlet az van bőven. Jobban kihozná talán a két énekes adta lehetőségeket, ha még több helyen lenne ellenpontozva az egyhúros darálás és a heavy-szólamozás, ha még többször ütközne a két énekes két szólama, akár válaszolgatva, akár egyszerre, váratlan betétekben, kiállásokban. Attól még talán nem lenne progresszív szar. Persze tudjuk jól, hatalmas rock legendák születtek teljesen sematikus dal-szerkezetekkel, kiszámítható váltásokkal. De mi leszarjuk. Nekünk még több kell. Mindenből.
A zenekar tagjai nem barátaim vagy üzletfeleim, nem kapok tőlük méregzöld Jaguárt vagy rozsdamentes Ernie Ball húrkészletet, így simán elfogadható tőlem bármilyen objektívnek semmiképp nem mondható ítélet. Ha pl. az 'In Cave'-et valaki azzal teszi elém, hogy ez a banda most nagyon megy az Államokban, és jönnek Európába is turnézni - simán beveszem. A zenei képzettséggel, a riffekkel és a dallamokkal, de főleg az ötletekkel nincs baj. Még több egyéniséget bele, amire a flamenco-betétek vagy a váratlan tördelések már abszolút utalnak. Kellene még 10-12 ilyen dal, megfelelő és agresszív marketing (leszopni, kinyalni akinek csak kell), jó adag mázli, és biztos a siker.
Kedves olvasó pedig menjen el a koncertre (állandóan játszanak, időpontok májszpészen) és vegye meg a kb. 2 sör áráért kapható EP-t. Mindenképp megéri.
hallass magadról metal metalcore raze to the ground Zipkomm
131975