2010. 03. 08.
Egy amcsi hangmérnök-gitáros-dalszerző-énekes nőci új lemeze kapcsán munkatársunk megjárta a kritikuslét minden mélységét és magasságát: kedvelte, szerette, gyűlölte, unta. Végül minden erejét összeszedve igyekezett valamit leírni, csak hogy mégis. Íme.
Dawn Landes-nek jó hangja van, ő maga szép és bájos. Mondhatni minden adott – rögtön adottak a párhuzamok is, Norah Jones és Katie Melua személyében. Ezeket el kell ismerni, mind az alanyra, mind a képviselt zenei stílus jellegére vonatkozólag. Annyi különbség azért mégis van, hogy míg az előbb említett "nagyokra" inkább a jazz és a blues hatása jellemző, addig a louisville-i származású énekesnő közelebb áll a countryhoz és a folkhoz. Persze a jó hang és a szépség még kevés, mert szinte ilyen énekesnőkkel van tele a világ. Most megnézzük, hogy Mrs. Landes rendelkezik-e valami plusszal, amiért érdemes őt hallgatni.
Minél többet hallgattam Dawn Landes 2009-es nagylemezét, annál bizonytalanabb lettem azzal kapcsolatban, hogy mit is gondolok róla. Aztán, egyfajta szubjektív nézőpontot felvéve, egyszerűen felsoroltam, hogy melyik dal tetszik és melyik nem. Valahogy úgy vagyok velük, mint Barthes a fotókkal (a Világoskamrában), hogy sok van, ami számára létezik, de ezek közül csak kevés járja át (rendelkezik a bizonyos punctummal). A Sweetheart Rodeo-ról a 'Young Girl', a 'Love', a 'Sweetheart of the Rodeo' és a 'Money in the Bank' rendelkezik valami többlettel, a maradék meg nem érdekel. Félreértés ne essék: jók azok is (léteznek számomra, ha úgy tetszik), de nekem nem kell szeretnem azokat. Hasonlóan állok mondjuk Neil Young '92-es Harvest Moonjával, hogy csak a 'War of Man'-t, a 'You and Me'-t és a 'Natural Beauty'-t hallgatom, a többi keserédes country-opusz nem izgat túlzottan.
Persze azért lehet beszélni okos dolgokat kritikusi módra is, de azért megmaradnék a szűkebb kontextuson - az életművön - belül, mert a zenetörténeti megközelítés nem az én asztalom. A Sweetheart Rodeo egészét nézve kevésbé kiegyensúlyozott, mint az elődje, a Fireproof. Mert rendkívül erősen indul a 'Young Girl'-lel, aminek amellett, hogy a lemez egyik húzódala, még a vokálszólamai is lenyűgözőek; azonban ezt a csúcsot csak a középtájon elhelyezkedő 'Sweetheart of the Rodeo' éri el, az album többi szerzeménye eléggé más jellegű. Ez nálam azt eredményezte, hogy például nem tudtam mit kezdeni a szinte-monumentális kezdődal után következő 'Romeo'-val, ami már túlontúl hangsúlyozta a játékosságot (kissé modorosan). Erre a hangvételre rímel a 'Clown' is.
Aztán volt a Fireproofon egy jó adag tomvécces jellegű ütőhangszeres megoldás, amiből (jó vagy rossz) viszonylag kevés maradt a Sweetheart-ra. Ami viszont Waits-i és jelen van - bár csak egy helyen -, az a disszonancia, a már említett 'Love' c. opuszban. Számomra a dal széteső zárlata olyasmi jelentéssel bír, hogy ez a szó/fogalom már mennyire nem jelent semmit annak ellenére, hogy már végtelen sok dolog jelölőjévé vált, e dolgok/jelenségek igazságától vagy lényegétől eltávolodva (milyen nietzscheánus) és, hogy mindent le kell rombolni az újraépítés érdekében (ez meg dekonstrukciós).
Kicsit visszakanyarodva a bevezetőben megválaszolatlanul hagyott kérdésre: igen, Landes kisasszony bájos-naiv művészetében van valami többlet. Elég csak a 'Love' (nyelv)kritikus szemléletére vagy a 'Money in the Bank' szinte érzékien fokozó fúvósaira gondolni. Ha elhagyná a néha manírosan játékos megközelítést, szinte tökéletesen természetes lenne (érdekes paradoxon), ami nemcsak Barthes-nak vagy Nietzschének, de még nekem is tetszene.
Kapcsolódó cikkek:
Kétkedő királylányok, avagy hova tart a Kate Bush-reneszánsz?
Kapcsolódó linkek:
Dawn Landes hivatalos
Dawn Landes MySpace
Sweetheart Rodeo @ MySpace
barthes country Dawn Landes kritika Neil Young Nietzsche
131975