2010. 05. 21.
A hivatalos időpontnál majd egy hónappal korábban jött ki a Wovenhand The Threshingfloor c. albuma, aminek mi kifejezetten örültünk. Annak már kevésbé, hogy a májusi turné még Bécset se érinti, de valahogy csak túléljük. A Cluster One Wovenhand-rajongó szekciójának kritikája következik.
E cikk két szerzője a fejük fölött hullámokként összecsapó ügyeket próbálják éppen így vagy úgy megoldani (az egyik jó (poszt-)strukturalistaként rendet teremteni, a másik a heideggeri szorongással telve átvészelni), közben igyekeznek reflektáltan recenzálni a (most már) Wovenhand legújabb, hatodik sorlemezét.
Az előzetesen csepegtetett infók arról szóltak, hogy egy csendesebb anyag van kilátásban sok népi pengetős hangszerrel, bőgővel meg Éri Péterrel a Muzsikásból. Amikor pár hete először hallgattam a CD-t, olyan érzés támadt meg, ami még soha, és amiről Lam írt már egyszer a Wovenhanddel kapcsolatban. Nevezetesen az, hogy nem tudtam különbséget tenni a számok között, de nem azért, mert mindegyik egyforma lenne, hanem azért mert összefolynak, és így a lemez egy epikus hömpölygéssé válik, egyfajta folyamzenévé – a koncerteken is egy folyamatosan búgó alap köti össze a dalokat. Az eddigi albumokon ez számomra nem tűnt ilyennek: a Consider the Birds-ön sokféle jellegű dal váltja egymást, a Mosaicnél a kísérletező opuszok (’Twig’, ’Elktooth’, ’Slota Prow’), a Ten Stones esetében pedig a rockosan hangszerelt számok (’Beautiful Axe’, ’Not One Stone’, ’White Knuckle Grip’, ’Kicking Bird’) tagolják az anyagot.
David Eugene Edwards Pascal Humbert Woven Hand
131975