2010. 03. 14.
Hiszen mindenki hallgat beteg zenéket - hogy is ne tennénk, mikor olyan szétcsúszott, kóros, helyenként freudi mélységekbe nyúló dolgainkat mozgatják meg, amiket nem is nagyon adhatnánk ki másképp? Az igazán beteg zenék persze még ezen belül is sokfélék; a szerző összerakta, neki mik is a zenei őrületterápia leghatásosabb kellékei.
Kevés olyan könnyűzenei fogalom van, amit tényleg megfellebbezhetetlennek érzek, ezek közül az egyik az, amikor bizonyos zenék leírására a 'beteg' melléknév nagyon karakteresen és ellentmondást nem tűrően használható. Mindenki találkozott már ilyen tipikus beteg zenékkel, sokak esetleg külön vonzódnak is az ilyenekhez, ami talán pont ennek a nagyon erőteljes karakterességnek tudható be, annak, ahogy az ilyenek hallgatása közben földbe gyökerezik az ember lába, lélegzete fennakad, s olyan dolgokat kezd érezni, gondolni, amiket nem feltétlenül szokott minden öt percben. Egy zene 'betegsége' ilyenmód mintha egyenes arányban lenne a 'hatásfokával', az 'intenzitásával', ezen fogalmakat persze elnagyolt zenei keretek közé tuszkolva. Egy zene ezek szerint beteg, ha egy az átlagtól eltérő, szokatlan, furcsa, abszurd zenei megoldást hasonló szöveggel, hangulattal párosít, mégpedig hihetetlenül eltolt, aránytalan hangsúlyokkal, súlyosan. De mondok példákat!
Listám első számú igen komoly betegességgel gyanúsított dala, ami engem a mai napig képes darabjaimra szétszedni a szó pozitív értelmében nem más, mint a Radiohead 2001-es dala, a 'Knives Out'. A már magában borzasztóan kísérteties alapra Thom Yorke itt nem annyira a híres Radiohead-es vonyítással, sokkal inkább egy nagyon-nagyon elmosottra, nyögésszerűre vett vokállal tesz rá egy lapáttal, külön kántáláshoz hasonlatossá téve az egészet (főleg a versszakok végén, a "Don't look down/Shove it in your mouth" soroknál). Emellé jön még a teljesen tehetetlen, kétségbeesés és elfogadás között eldönthetetlenül lavírozó szöveg, ami eredetileg talán a kannibalizmusról szól... Bár igazából szerintem nem, talán pont ezért is jelzés értékű, hogy még így is mennyire súlyos tud lenni.
Máshogy hat, máshogy működik ehhez képest az Einstürzende Neubauten 'Sabriná'-ja - a csilingelő, folyamatosan játszó gitárokkal szemben itt a basszus ipari-minimálja teremt valami csodálatosan nyomasztó hangulatot, amiről az ember alig tudja eldönteni, hogy ijesztő vagy gyönyörűséges. A basszus nagyon mély, lassú, megállíthatatlanul tompa. Blixa összetéveszthetetlen, perverz hangja és a refrénben csilingelő hangocskák a klippel együtt nézve ha lehet, még nagyobbat ütnek, a freudi szöveg pedig a német zászló színeivel diskurál: lehetne ennél szebben, őrültebben írni egy altatódalhoz hasonlatos struktúrájú dalt?
Az altatódal egyébként jó irányvonalnak tűnik, ha beteg zenékben gondolkodik az ember, harmadik példámban is jócskán található belőle: egy régi nagy favorit, a Tiamat nagyon-nagyon hülye száma, a 'Teonanacatl' ízelítőt ad a skandináv metál azon szegmenséből, amire anno még valóban érdemes volt figyelni. A 'Teonanacatl' mindmáig a legjobb, '97-es Tiamat lemezről sokáig A legbetegebb dolog volt, amit hallottam, nem is elsősorban a mentális szédülést előidéző, gyönyörű alapdallam miatt, hanem Johan Edlund rémisztően hiteles és hátborzongató vokáljának köszönhetően. Ekkoriban a Tiamat még alapjában is érdekes dolgokat csinált, sokkal inkább pszichedelikus volt, mint amennyire mostanság valami más, voltak nagyon hatásos ötleteik, például a teljesen cinek nélküli, nagyon súlyos dob a szám elején, a kis disszonáns dallamocskák szétszórva, vagy az elképesztően elcseszett betét a vége előtt.
A betegességek végére a korábban itten az oldalon már jól megdicsért Death Cab For Cutie kívánkozik, képviselve az alapjában vett 'szép zene' kategóriáját: a mindezidáig legjobb, 2003-as lemezen található 'Lightness' bennem kicsit újradefiniálta a beteg zene koncepcióját, és megmutatta azt is, hogy Ben Gibbard és csapata közel sem olyan egyoldalúan szép és melodikus, mint én azt kezdtem gondolni róluk. A 'Lightness'-t, ellentétben mondjuk az iménti Tiamat dallal nem a dallam teszi elsődlegesen lidércessé és nagyon-nagyon furcsává, hanem sokkal inkább a dob és a háttérben megbúvó, szőnyegként elterülő kis rádiós gerjedések, éteri zajok. A dob pont fordítva üti a cint, mint azt szinte mindenhol máshol szokás, így minden második ütem kap hangsúlyt, ami (nekem legalább is) azonnal furcsává, betegessé tette a dalt, nem is beszélve persze a Death Cab-es, szép gitármenetekről és énekről, ami egy ilyen groteszk háttér elé állítva valahogy még inkább az abszurd, kóros irányba viszi a dalt. Megint csak az eldönthetetlen kérdés: szépséges ez, vagy egyszerűen csak borzasztóan háborodott, csendesen tébolyult?
Végül nem mással állunk szemben, mint zenés betegségek és beteges zenék sokaságával, ezen kívül folyamatos érdekességükkel, és persze azzal, ahogyan mind hatnak ránk és megmozgatnak minket. Mert hatnak, és mozgatnak is. Szóval legközelebb, ha beteg zenét hallotok, ne habozzatok felpattanni, és jó hangosan elkurjantani magatokat (legyetek bárhol is), hogy a beteg zenék jó zenék, és ez így is van rendjén.
Ben Gibbard beteg Death Cab For Cutie Einstürzende Neubauten Radiohead Sabrina Thom Yorke Tiamat zene
131976