2010 néhány albuma

2011. 02. 02.

Paszkal

A Cluster One egy Másik Szerzője is évet összegez a maga módján: kiemel néhány albumot a 2010-es év terméséből, de nem rangsorolja őket, csak röviden hozzáfűz néhány gondolatot. Nyilván értékítélettől nem mentesen.

2010-ben minden eddiginél több zenét hallgattam, és rengeteg számomra új előadót. Most a sok zene közül három 2010-es folkos-világzenés albumról írok, amit többet hallgattam, mint a többi tavalyi lemezt. Az újonan megismert előadók közül egy került be a gyűjteménybe: a húszévesen is már rendkívül erős dalokat író brit Laura Marling. Szóval, az év végi összesítésekben nem feltétlenül ezek a legjobbak 2010-ben, de a folk-Americana-kategóriából ezeket szerettem a legjobban.

Wovenhand: The Threshingfloor

Hozzánk méltatlan módon nem szóltunk megjelenésekor a Wovenhand legújabb albumáról, pedig az előzetes kiíráshoz képest is korábban érkezett a boltokba. Az egyértelműen a koncerthangzást megcélzó, lehengerlő Ten Stones (akárki akármit írt megjelenésekor) után a The Threshingfloorral a Wovenhand visszatérni látszik az akusztikus és a különféle népzenéket jobban előtérbe toló hangzáshoz, a Consider the Birds és a Mosaic zenei világához. Nincs szó önismétlésről, csak arról, hogy az új anyag több szempontból is rokona az előbb említett lemezeknek. Egyrészt a The Threshingflooron is megfigyelhető, ahogy egy nagy masszává olvadnak össze a dalok, és szinte megkülönböztethetetlenné válnak, nem úgy, mint a Ten Stones sokkal élesebben elkülöníthető szerzeményei. Továbbá újra hangsúlyosabbak a népzenei elemek, elsősorban az autentikus hangszerek miatt (mondjuk a darbuka a keleties hatású címadó dalban vagy Éri Péter /Muzsikás/ hosszú furulyája a 'Terre Haute'-ban). A folkos hatás ilyen mértékű kiemelése a Consider the Birds néhány dalára emlékeztet ('To Make a Ring', 'Off the Cuff', 'Down in Yon Forest'): ezeknél nem tapasztalható az a szintézis, ami a Wovenhand többi dalát jellemzi. Az is igaz, hogy az új Wovenhand-lemez az elődjéhez képest akusztikusabb vonalat képvisel, több bőgővel és mindenféle népi pengetős hangszerrel, ugyanakkor zongora és hegedű nélkül, melyek például a Consider the Birds-ön és a Mosaicon is túlsúlyban voltak. Az igazi hangszerelési húzás itt abban rejlik, hogy nagyon szépen hozza össze az akusztikus megközelítést az élőben (és a Ten Stones-on is) hallható rockos világgal. Ezt mutatja meg a 'Raise Her Hands', a 'Truth' (New Order-feldolgozás) és a 'Denver City' is, de legkiemelkedőbben a 'Behind Your Breath' és a 'The Threshingfloor' (ez utóbbi azért is érdekes, mert a Wovenhandnél soha nem volt ilyen groove-szerű dobolás). A 'Denver City' pedig vidámságával tűnik ki, amihez hasonlót a 2002-es Wovenhand óta nem is nagyon hallhattunk – nem véletlenül lett záródal egy instrumentális szösszenetet követően. A The Threshingfloorral a Wovenhand tovább árnyalja a róla kialakuló képet, és arról biztosítja a hallgatót, hogy nincs megállás, megállapodás: ez egy élő és változó zenekar. 2011-ben, ha lemezt nem is, de egy budapesti koncertet összehozhatnának, lehetőleg a Muzsikás nélkül.

Junip: Fields

A nyár közepén már beszámoltunk a Junip nevű formációról, aminek kétségtelenül José González a leghíresebb tagja. Már akkor írtuk a Rope and Summit EP kapcsán, hogy ősszel jön ki a nagylemez és indul a turné. Hát így is lett, és bár Magyarország nem szerepelt az állomások között, Bécsbe meg nem sikerült eljutni, de azért a Fields itt van, foglalkozzunk tehát azzal. Tizenegy dal, amiből csak a sodró lendületű 'Rope and Summit' került át az EP-ről, de alapvetően ezek a középtempós, sűrű ritmusalapozású dalok határozzák meg a nagylemezt is. Ez nem is lenne baj, ha tudták volna tartani az EP remek szerkesztését, ám a Fieldsen ez nem sikerült. A probléma az, hogy túlsúlyba kerültek a 'Rope and Summit'-hoz hasonló számok, és bizony nem mindegyik sikerült úgy, hogy felkapjuk a fejünket. Persze azért vannak az EP címadójához mérhető, igazán eltalált szerzemények. Ilyen a végig halk, de feszes tempójú 'Howl' vagy az utána következő 'Sweet and Bitter'. A legjobbak a fokozatosan erősödő jellegű dalok, mint a mániákusan kőröző billentyűtémával operáló 'Without You', illetve a katartikus záródal, a 'Tide'. Három dolog hiányzott nekem erről az albumról, amikkel lehetett volna oldani a monotonná váló lemezt: egyrészt a kiállások, másrészt a 'Loops'-hoz hasonló lassú dalok, harmadrészt pedig az 'At the Door'-ban feltűnő jazzes vonal. Összességében a Fields nem rossz, bőven vannak rajta izgalmas, élvezetes momentumok, és az is biztos, hogy a következő csak jobb lehet.

Laura Marling: I Speak Because I Can

Bevallom, azazello cikkéig én sem ismertem Laura Marling nevét, ám a 'Devil’s Spoke' egyből lenyűgözött. Innen már csak egy lépés volt meghallgatni a 2010-es I Speak Because I Cant (no meg a 2008-as Alas I Cannot Swimet). Ez az album számomra az év legjobbja, efelől nincs semmi kétségem. Már a két évvel ezelőtti debütlemez is megmutatta Marling remek dalszerzői vénáját, az I Speak viszont továbbmegy: ha lehet, még jobb dalok kifinomultabb hangszerelésekkel párosítva, megfelelő arányérzékkel egy anyaggá gyúrva. Összességében sötétebb hangvételű, zeneileg és szövegileg is súlyosabb az új album. Az Alas hegedűje eltűnt, helyére cselló került, továbbá a zongora is nagyobb szerepet kapott: ezek következtében a hangzás sokkal méltóságteljesebb. Nincsenek pattogós gitárra építő gyors, karakteresen folkos dalok sem – a lemez egészét kétségtelenül a középtempósan hömpölygő, néha sodró szerzemények uralják ('Devil’s Spoke', 'Rambling Man', 'Alpha Shallows', 'Hope in the Air'). Talán a fenséges esztétikai kategóriája írja le legjobban az I Speak Becaue I Can világát. Szépség és félelem: amit hallunk az szép (vokálok, hangszeres szólamok), közben viszont tekintélyt parancsolóan nő fölénk. Ebben talán rokon a Wovenhand stúdiólemezeivel – valószínűleg nem hiába mondta egy barátom, hogy Laura Marling a fiatal, ránctalan és szép David Eugene Edwards. Nem alaptalan ez a párhuzam, persze Marlingnál sokkal több az örömteli momentum, ugyanis a feszültséggel teli dalokat vidámabb és lassabb számok váltják ('Made by Maid', 'Blackberry Stone', 'Goodbye England (Covered in Snow)', 'Darkness Descends'). És milyen jó, hogy ezek a barátságos szerzemények oldják az egész anyag súlyosságát, ami nemcsak a dallamokban, harmóniamenetekben és hangszerelésekben, hanem a szövegekben is tetten érhető. Ezt énekli Marling, mindjárt a nyitódalban: "Hold your devil by his spoke and spin him to the ground"; később az énre helyezi a hangsúlyt: "And it's hard to accept yourself as someone, you don't desire, /As someone you don't want to be" ('Rambling Man'). Az album közepe táján kapjuk a leginkább baljóslatú képeket: "And I believe we are meant to be seen, /And not to be understood" ('Alpha Shallows') és "Why fear death, be scared of living, /Oh hearts are small and ever thinning, /There is no hope ever of winning, /Oh why fear death, be scared of living." ('Hope in the Air'). Az utóbbi kapcsán pedig megint a fenséges visszhangzik fejemben – hogy milyen szép ez a gondolat, miközben mindennél félelmetesebb.

2010 David Eugene Edwards évértékelés Junip Laura Marling Paszkal Woven Hand

131975