2011. 04. 07.
Ahogy már mi magunk is előre vártuk és jeleztük, a napokban terv szerint megjelent Jamie Hince és Alison Mosshart, azaz a The Kills Blood Pressures névre keresztelt negyedik lemeze. Bár a Cluster One-nál mi általában leszarjuk az aktualitást, ezt a megjelenést azért mi sem hagyhatjuk néhány azonnali szó nélkül.
Bevallom, nekem a Kills 2008 óta olyan, mint az a létmegmentő barátod, akit mindig csak istentelenül bebaszva látsz (mármint hogy ő van mindig nagyon beállva, mikor összefuttok), és mint ilyen, mindig a józanság, a logikusság és a különféle gátlások akadályait csuklóból átszakítva képes tanácsokat adni, helyretenni vagy épp kiakasztani. Az új lemezt hallgatva is rögtön ez jutott eszembe (na jó, ebben a formában igazából eközben ütött ez először ennyire arcon). Vegyük csak az egész alapfelállást: a zenét egy mind színpadon, mind stúdióban iszonyatos férfi-nő feszültséget produkáló angol koma (Jamie Hince, alias "Hotel"), illetve egy amerikai poszt-punk díva, Alison Mosshart, alias "VV" csinálja immár nyolc éve töretlenül, csodálatos példát állítva annak, hogy az ilyen zenében mennyire nem a "mit?", hanem mindig a "hogyan?" kérdésen van a hangsúly. Ahogy a részeg jóbarátod esetében is: az ilyenek többnyire nagyon jól tudnak hallgatni, utána meg elképesztő módon tolnak az arcodba hatalmas igazságokat. Vagy vicces módon, vagy érdekesen, vagy kiszámíthatatlanul; a lényeg mindig az, hogy hogyan teszik, amit végül tesznek, hiszen azért lesz olyan jó. Ebből a szempontból a 2003-as Keep On Your Mean Side szinte csontig csupaszított, recsegős és kiborító igazságokat mondott; a No Wow már bonyolultabb, nyomasztó, de hasonlóan mocskosul minimál kompozíciókban fogalmazott a felesei mögül, míg a 2008-ban megjelent Midnight Boom egy igazi, sötét, cinikus és pofátlan választ csapott elénk a kocsmaasztalra. A duó pályafutása alatt azonban talán még sosem volt ez a "hogyan?" kérdés ennyire a dalok metszéspontjában, mint a napokban megjelent Blood Pressures-ön, ami végre talán nem csak az arcunkba tolja a részeg barát világmegváltó igazságát, hanem kicsit el is magyarázza, a megértetéssel is kedvesen megpróbálkozik.
De hogy ez miben is jön ki úgy igazán? Előttem is sokan megmondták már, hogy ez a negyedik Kills lemez sokkal inkább utal vissza a 2005-ös No Wow-ra, sokak szerint a zenekar eddigi legjobb lemezére, mint amennyire következik a három éve kiadott Midnight Boom-ból. Nos, ez teljesen igaz, de azért vannak itt olyan, nagyon szembetűnő változások, amik a Blood Pressures-t talán az eddigi legmélyebb, legtartalmasabb Kills lemezzé teszik. Ilyen például a sokszor meglepően pozitív, jól megírt és a minden eddigi lemeznél hangsúlyosabb dalszövegek mellett a programozott dobok hihetetlen palettája: az új album az eddigieket teljesen megszégyenítően komplex és változatos dobalapokat vonultat fel, amik bár tartják magukat a megszokott Kills-hangzáshoz és hangulathoz (vagyis sokszor direkt pontatlanok, nyersek és gyakorta igencsak széthúzóak), az újabb és újabb effektek használatával mégis hoznak egy nagyon új, friss és érdekes lendületet. Hol van például a csodálatos nyitó 'Future Starts Slow' dobsávja a 2003-as 'Pull A U' meneteléséhez, vagy akár a 'Sour Cherry' kerge ugrándozásához képest?
Az egész lemezt körüllengi emellett egy sokkal lassabb, megfontoltabb, tartalmasabb dalírási trend, mint amilyen a nagyon gyors, pörgős és őrült számokból összeálló Midnight Boom-on megjelent. Mosshart énekdallamai is sokkal tisztábbak, szebbek, nyugodtabbak, mint a korábbi Kills anyagokon, ami alatt a megszokott, recsegő-zúgó gitár, az apró-pici ötletekkel telerakott dobprogramok és az alapjában véve klasszikusan Kills-es dallamvilág egy valóban telítettebb, mozgalmasabb egységbe áll össze. Ilyen a már említett 'Future Starts Slow', a 'Baby Says' egészen hipnotikus, vibráló hangzása, vagy éppen a 'Heart Is A Beating Drum' - ez utóbbi a videóklippes 'Satellite'-tal együtt tényleg mutat egy határozottan Tom Waits-es dallamvilágot és szerkesztést, főleg a gitártémákban, ami már önmagában is megér egy misét. A 'Heart Is A Beating Drum' power chord-os, elbaszott szólója például az album egyik legkúlabb pontja, ahogy a 'Satellite' borzasztó mély, magas berántásokkal megtört alapja is rengetegszer lelőtt, de így, ennyire szétesett hangszerelésben még sosem hallott elképzelés. A számok nagy része teljesen primitív, majdhogynem klisés dallamokkal építkezik; ami mégis érdekessé, szikrázóan izgalmassá teszi őket az az, ahogyan ezek az ismert, minimál dallamok Hince és Mosshart között - vagy éppen által - 2011-ben megszólalnak.
Vannak itt ugyanakkor abszolút nem várt meglepetések is mind Hince, mind pedig Mosshart oldaláról: a másfél perces 'Wild Charms' nekem mindig a Pink Floyd féle 'Brain Damage'-et juttatja eszembe (miközben vigyorgok, mint a vadalma), de persze a Beatles-től kezdve sokan mások is eszünkbe juthatnának róla: ez is egy velejéig lerágott menet, de jó szöveggel, nem túlspilázva most is teljesen jól működik. Hasonlóan a múltat idézi a 'The Last Goodbye', tulajdonképpen az első Kills-ballada, amit Alison minden szempontból tökéletesen és végre nem cigifüsttől fuldokolva ad elő. Ki a fene gondolta volna, hogy a Kills klasszikus háromnegyedes, zongorás keringőt fog énekelni?
Mindent összevetve a duó nagyon kitett magáért így 2011-ben, mikor is összerakta az eddigi legkomplexebb, legkevésbé felszínes (amivel sokáig szapulták őket), ugyanakkor önmagához totálisan hű negyedik lemezét. Nagyon jó ezt hallgatni, és borzasztóan örülök neki, hogy pontosan úgy, ahogy egy mámorosan részeg, ösztön-őszinte jóbarátom, úgy ez a Kills is ugyanúgy helyrerak, kiokít, kiakaszt és a végén meghív még egy körre. Ez a véleményem.
Linkek:
The Kills hivatalos
Új Kills lemez áprilisban
A mocsok minimál (The Kills: No Wow)
Alison Mosshart Blood Pressures Jamie Hince minimál The Kills Tom Waits
131975