2011. 03. 10.
Csütörtökön már oszladoznak a felhők, az ember reggel már úgy ébred, hogy na, holnap már végre büntetlenül lehet inni. Ugye nincs is idegesítőbb, mint amikor délután négykor, egy három órás piálást követően valamelyik kolléga felhív. Hát lássuk, a csütörtöki csendes alapozás hová vezet.
Reggel - Son Of Dork - Welcome To Loserville - Slacker
Na ilyen számokat kellene az emósoknak csinálniuk, nem ezeket a 'Schrei' meg hasonló fosokat. Ez a szám egy az egyben olyan, mintha az amúgy is vicces Sk8er B01 (báj Evrilbiccs) paródiája lenne; pontosan ugyanaz az unalmas, milliószor elkoptatott struktúra, ugyanazok az unalmas gitárok, ugyanaz a demagóg, fostalicska szöveg. Csodálatos, hol tart már a popzene.
Persze tagadhatatlan, hogy azért is kedvelem ezt a számot (a többit nem is szoktam hallgatni a lemezről), mert a kompúterhekkerek varázslatosan magányos élete kerül elő benne, és természetesen - épp mint a Sk8er B01-ban - a végén mindenki elnyeri méltó jutalmát. Mondjuk itt a büntetés kimaradt; de hát sebaj. És ugye az Igazi Programozó (amellett, hogy minden nyelven tud FORTRAN programot írni) Asteroids-al meg Pacman-el (meg Wizard of Wor-al) kell játsszon.
Mondjuk azért ebben a póverkordozós-gitárnyúzós stílusban tényleg jobb, ha csajok énekelnek (bár ezeket az emós kis köcsögöket akár csajnak is nézhetnénk, nézzétek csak meg Dave Williamset, hát nem gyönyörű?), azért mennyivel jobb csapata van már Evrilbiccsnek, milyen szépet bírnak kifaragni a fos hangjából a lemezekre. De sebaj, lesz ez még így se.
Este - Maurice Ravel - G-dúr zongoraverseny - II. Adagio assai
A komolyzene örökös súlyos válságára mi sem mutat rá jobban, minthogy a háromtételes művek alapvetően két csoportra oszlanak fel: az egyik, ahol a szélső tételeket lehet meghallgatni, és a középtétel szar; a másik, ahol a szélső tételek szarok, és a középtétel sikerült hallgathatóra. Ravel G-dúr zongoraversenye ez utóbbiba tartozik, igazából a szélső tételeit már évek óta nem is tettem be. Szerencsére ez egy elég populáris darab, úgyhogy azért néha hallom őket rádióban, meg efféle borzasztó helyeken.
Ez a remek tétel is csak unalmas, lassú zongorás hülyéskedésnek indul, itt-ott néhány más akusztikus hangszerrel megtámogatva (basszus, mit tudna kihozni Ravel a mai technikából?), azonban a közepén történik valami egészen elmondhatatlanul, felháborítóan gyönyörű. Már a lassú felvezetés során néhányszor frászt kaphatunk (pl. itt a videón 5:11, na? nagyon durva!), hogy "úristen, hogy jött ide ez a hang", aztán 5:49-kor jön az a rész, amit amikor először hallottam, konkrétan azt mondtam, hogy "baszd meg, ilyet nem lehet, ilyen nincs" (és megint két hónapig nem ültem zongorához). Mindmáig ez az egyik legmegdöbbentőbb váltás, amit hallottam; szerencsére van valahol egy lemezem, ahol nem úgy, mint itt a youtube-on, tényleg úgy szól, ahogy kell neki.
Hát persze Ravel zsenije kétségkívül elvitathatatlan, nem csoda, hogy néhány darabja mindmáig a popkultúra része - gondoljunk csak a Bolerora, amit mindenki ismer, még ha nem is tud róla; és jól hallhatóan a világ első ambient zenéje (a dinamikája persze kicsit nagyobb a kelleténél, de ez megbocsájtható). Vagy arra, hogy a démoni faszharcos alkoholista Muszorgszkij árok szélén írt 'Egy kiállítás képei'-ből milyen gyönyörű, finomkodós, européer buziságot bírt csinálni. Ravel a világ első DJ-e. Mondjuk ő még legalább értett a szakmához, kottapapíron is meg tudta csinálni.
csütörtök komolyzene Ravel Son of Dork
131976