Nem igazán mondhatjuk, hogy nincs elég házizene itthon mostanában, és ez bizony kurva jó. Megmondjuk, mi még jobb? Hogy vannak köztük egészen megdöbbentően, gátlástalanul hülye zenék, és mégis kurva jók, mint például a Fél fény.2011. 10. 03.
Nem igazán mondhatjuk, hogy nincs elég házizene itthon mostanában, és ez bizony kurva jó. Megmondjuk, mi még jobb? Hogy vannak köztük egészen megdöbbentően, gátlástalanul hülye zenék, és mégis kurva jók, mint például a Fél fény.
Nem kell már sem bemutatni, sem védeni a magyar lo-fi szcénát. Legutóbb épp mostanában autorizálta ezt egy újabb válogatással a Recorder (továbbá cikkben is áttekinti ezt az egészet), és akár komolyan tudjuk venni ezeket a zenéket, akár nem, még külföldről is látszik, hogy itten komoly fejleményekre is lehet számítani esetleg. Akár ezek a komoly fejlemények is felseljhetnek abban, hogy az E Sávok első zongoristája éppen most tette közzé egy ideje készülő saját lemezét, a Fél fényt. Az utóbbi fél évben jelentek meg az otthon készült zenék piacán valódi, vérbeli hülye zenék (és ezekről majdnem írtunk is, pl. az Artofarto első EP-jéről); de komolyan mondom (és nagyon ritkán mondok komolyan bármit is), a Fél fény minden hülye zenén, valamennyire pedig magán a lo-fi szobazenélésen is túlmutat. Rettenetesen nehéz elhinni, hogy aki ezt csinálta, sosem hallgatott Current 93-at, pedig az az első összehasonlítás, ami az embernek hajlamos eszébe jutni: hogy ez nagyjából olyan, mint egy nagyon hülye de nagyon jó Current-lemez, ami David Tibet idióta miszticizmusát valami egészen másfajta misztikus idiotizmussal helyettesíti, és ezért a hülyeség megőrzése mellett mégis sokkal hallgathatóbb marad.
Mit adott nekünk a lo-fi?
Egy pillanatig nem állítanám, hogy ez az egyetlen (vagy első) lemez a magyar otthonzenében, amiről lehet koherens, rendes kritikát írni: az viszont tény, hogy én soha egyről sem láttam még olyat. Mindegyik nagyjából két-három rövid bekezdés, szépen felsorolják benne a hatásokat, elmondják, milyen aranyos/fasza/durva/stb. is ez, melyik szám a mélypont vagy melyik visz fényt, és így tovább; de zenei megoldásokat, szövegek egész lemezes íveit akár csak kicsit is megkapirgálni igazából senki nem szokott, és ez maga is azt sugallja, hogy jó ez, jó ez, de azért tudjuk valamennyien, hogy nem vesszük komolyan. A lo-fi során már egész jól sikerült megtanulnunk, hogy haverok (és nem haverok) otthon összerakott zenéit is lehet ugyanúgy hallgatni, mint a 'rendes' zenéket (amiknek nem ismerjük személyesen, de még tumblr-ről se a szerzőjét, egy stúdióban vették fel, egy producer is dolgozott rajta), de míg a 'rendes' zenékről akármit is írunk, az nem nagyon fogja érdekelni a szerzőit, a lo-fi nyilván mindig is szólt a színtér szociális kapcsolatairól, sőt, önérzetéről, stb., és a zenélés egy kicsit kifogásként működött benne ahhoz, hogy az ember megismerkedjen más emberekkel, meg kiadja a kezéből a saját zenéit, miután rájött, hogy azokat valószínűleg soha senki nem adná ki intézményesen. A lo-fi nagy vívmánya leginkább ez a hozzáállás, mert maguk a zenék nem lettek sokkal jobbak az utóbbi fél-egy évben sem, sőt, számtalan kimondottan szar, értékelhetetlen dolog kavarog körbe-körbe a színtéren, és persze a komolyanvételt ideológiaszerűen elutasító hangulatban ezt elmondani egyáltalán nem ugyanolyan, mint mikor mondjuk az új Depeche Mode-ról, U2-ról, vagy a Lou Reed--Metallica kollaborációról mondjuk el. Ahogy van konszenzus arról, hogy a U2 szar, vagy a Belga vicces (pedig a U2-nak vankét jó lemeze, a Belga pedig egyáltalán nem vicces), úgy arról is kialakulni látszik, hogy azt nem mondjuk, ha egy szobazene szar. Még csak nem is írunk róla komolyan, mind azért, mert a 'komolykodás' az a 'rendes' zenékhez tartozik, mind pedig azért, mert ez az egész lo-fi játék nagy részben a sok-sok metakörös iróniáról szól. Így aztán a legjobb, amit a lo-fitól kaptunk, az pont annak a játékos-ironikus körbejárása, hogy mit is jelent 'komolyan venni' egy zenét. Hogyha mindez eddig maga is fújkomolykodó okoskodásnak tűnik, reméljük, sikerül felbontani azzal, hogy ezeket előrebocsátva egy tényleg nagyon hülye lemezről fogunk most részletesen írni, ami viszont bizonyos módon sokkal komolyabb majdnem minden lo-finál, amit én eddig hallottam, sok más módon viszont egyértelműen és nyilvánvalóan komolyan vehetetlen.
"Sosem viccelnék az iróniával"
Ha túljutunk azon, hogy a Fél fényt valóban elég nehéz végighallgatni, az feltétlenül megmarad belőle, hogy itt tényleg valami nagyon nagy hülyeség történik. Vagyis inkább olyasmi, mint mondjuk jobb vígjátékokban, hogy a röhögés mögött (után) az emberben igenis kialakít valami tök komolyat, amit persze folyamatosan le-lecsap azzal, ahogy hülyén mondja a nem-hülyeséget, hülye zenei megoldásokkal sulykolja azt, hogy itt a 'sablonos megoldások' és a 'komoly művészet' kritikája (kigúnyolása) egyszerre folyik, és ez már eleve kurva jó. Mert oké, hogy elidegenedés, hagyjanakmárbékén, csend, a lényeg tisztán látása (ezek a témák, akár képek vagy hívószavak állandóan vissza-visszajönnek a szövegekben), ezek valóban szomorú dolgok; de mégis, pontosan hogyan 'szomorú' és hogyan 'komoly', mikor a 'Pokol' c. szám vége felé, egy egészen képtelen bluesos betétben a nyilvánvalóan berúgott hang azt énekli, hogy "pedig mindig fizetek nekik, hogy szeressenek engemet, és mégis az van, hogy sose szeretnek, sose szeretnek ők engemet"? Egy teljesen érvényesen nyomasztó gondolat, teljesen nyilvánvalóan hülyén (pózba beállva, stilizálva, akármi) kimondva és énekelve, ugyanakkor lehetetlen eldönteni, hogy itten most paródia folyik-e (pedig nyilván, és erre jön rögtön a Belga egyetlen mégis vicces számának kérdése, hogy akkor mit is parodizál ez pontosan), vagy épp a paródiában rejti-e el a beszélő, hogy nagyon is komolyan érez ilyeneket. A Fél fényaz egyik legönreflexívebb és iróniával leginkább átitatott lemez még az iróniát reggeliző lo-fi színtéren is, és míg ez persze lehet rettentően idegesítő, ha nem szeretjük bármelyik elemet ebből az összetételből, azért ha beveszi magát a hallgató fejébe, elmetázgat ott egy kicsit, és ez jó.
Ugyanezt csinálja zenei szinten is, amikor feldob és elindít témákat, amik épp akkorra omlanak össze és változnak át a következő témába, mire megszokná vagy neadjisten meg is szeretné őket a hallgató. Rögtön a nyitó 'Senki a házban' (ahol külön el lehet gondolkodni, mekkora vicc az, hogy a szerző neve nélküli lemez első számában 10 percen keresztül jelenti be a név nélküli szerző, hogy "senki a házban") a folyamatos váltásokra strukturálódik, arra, hogy nagyjából 1 percnél tovább nem szól benne ugyanaz (ezért aztán olyan, mintha 9-10 külön szám lenne, és mikor a legvégén visszatér a legelején hallott hangszerelés és megszólalás, az valami furcsa módon egyenesen megnyugtató), és a 'Konyhatrubadúr' (amiből van három is a lemezen, és egyetlen egyszer sem hangzik el egyikben sem a cím) a két versszak között is, meg a végén is ezzel játszik. Az 'Ő szeret engem' (ami kérdés nélkül a lemez legviccesebb dala) esetében egyenesen a dramaturgiába épül be a váltás: a Varnus Xavéres improvizációkat játszó orgona meg a "Jézustot" követelő bekiabálók között nyelv-zene konfliktusként alakul ki az elvárt témák vs. valami egészen más összecsapása; és mikor a végén valóban beüt a nagy egyházi monumentalitás, a sok szólamú templomi kórus egy gusztustalan garázsrock-gitárhangra énekli rá, hogy "Jézus az én uram, ő szeret engem". Ezekben tökéletesen 'érthetőek' az elvek a dalok mögött, és míg gyakorlatilag minden olyan kompozicionális-dalszerzési sémával szembemennek, amiktől hagyományosan (vagy undergroundan) 'fogós dalokat' várna az ember, a 'Konyhatrubadúr' például kétségtelenül egy nagyon szép, igazi, koherens dallá áll össze.
Elég nagyban könnyítik ezt a szövegek, és paradox módon nehezítik is a lemez dolgát az egyszeri hallgatónál. A magyar lo-fi ismertebb részében viszonylag kevés a kizárólag saját magyar szövegekkel operáló projekt, aminek ideológiai hátterét felesleges most feszegetni, annyi mindenesetre biztos, hogy a magyar befogadótól automatikusan távolítja a zenét az angol szöveg. Ha valami angolul van, akkor könnyebb 'nem is szobazenének' venni, hanem valami olyannak, amik angolul szoktak lenni általában, tehát 'rendes' zenének. A Fél fény kitartóan és makacsul magyarul van, és így sokkal közvetlenebbül tud megütni az arcpirító hülyeséggel, ami sehogy sem fér bele semmilyen, a 'rendes' zenéről alkotott elképzelésbe. Mindezzel együtt viszont teljesen koherens szövegvilágot épít, ahol a csend, a hagyjanakbékén, mindennek tisztán látása, és a hiányzó/karnyújtásnyira lévő szeretet még a művészetnél is fontosabb; és külön összetartó erőt ad neki a jellegzetesen őrült hang is, ami énekel (már amikor nem a két vendéghang szól). A 'Konyhatrubadúr' még meg is ígéri, hogy "csendbe lesz az úr" ("vegyen Ön be még több gyógyszert"), és a lemez során szép lassan még a nyelv szokott szabályai is felbomlanak egy kicsit: a szimpla "engemet"-ektől olyan névmásokig jutunk például, mint az "énveletek" ('Látod már?') vagy az "énnekemé" ('Konyhatrubadúr III'); a 'Látod már?' (ahol refrénben még Thom Yorke-ot is megemlegeti az éneklés) pedig eljátszik az egy, monoton hangon előadott, központozatlan szöveg jelentéseivel ("Nem jön levél nem halsz te meg"). Végül a záró 'Delta-9'-ben még a (fiktív) Hobo-fordítás logikája is felbukkan ("My hair's on end about you" vs. "a hajad a számba fújta a szél"). Ha valami, akkor a szöveg fogja össze a 'Senki a házban' 10 percét és számtalan témáját is. Szöveg és zene sokszor el is mennek itt egymás mellett: a csodálatos zongorahanggal lelassuló, csendbe és méltóságteljes Philip Glass-i bánatba elmerülő harmadik-negyedik részben a hasonlóan szomorú "minden eltűnt a zsebemből csendben"-re beszáll egy hisztérikus Roger Waters-kiabáló szólam is, amitől ez egyszerre lesz még szomorúbb, és mégis viccesebb is. A kézből (vagy fülből) kicsúszó témák, a megfoghatatlan szövegek valami olyan instabilitást adnak a lemeznek, amitől lehetetlen megnyugodni benne, kényelmesen ezt vagy azt mondani rá.
Más dalok esetében viszont nincsenek ilyen fogózók sem, mondjuk, mert instrumentálisak. A 'Struktúra és baszás' például remekül fordítja szó szerinti értelembe a saját címét, mikor a végén istentelen hangosan teszi rá a delay-ezett, torzított gitárokat az addig felépült (mondjuk Pink Floyd-ot idéző) billentyűkre, de a 'Konyhatrubadúr II' is tartogat meglepetéseket: a 'John Cale Bartókot játszik' hangulatú alapban egyszer csak felbukkan a 'Hotel California' akkordmenete. A szöveg nélküli dalok általában veszélyesek, hacsak nem filmzenéről vagy elektronikus zenéről van szó; a Fél fény egészen sikeresen fogja össze az instrumentális számait is. Mivel a hangszerelésben a szimpla zongorától a mellotronon és széttorzított gitáron keresztül az orgonáig minden előfordul (a 'Konyhatrubadúr' visszhangos basszusaiba az ember egész filharmonikus hangszereléseket is vizionálhat bele), óhatatlan, hogy a dalok a legritkább esetben helyeződhetnek el egyértelműen és tisztán szokásos kategóriákba: a 'Konyhatrubadúr' kellemes zongorás dal, a 'Látod már' nyugtalanító torz gitáros dal, a 'Pokol' idióta zongorás ámokfutás (ez egy viszonylag ritka műfaj, de legalább egyértelműen felismerhető), a 'Delta-9' pedig kellemes zongorás feldolgozás. Na de mi mondjuk a 'Senki a házban', aminek eleje-vége szinte klasszikus alternatívrokk, közte pedig Philip Glassoskodástól Intim Torna Illegált idéző (parodizáló?) akusztikus alapú és lüktetésű részek is vannak? Vagy a 'Konyhatrubadúr II', aminek a ritmusán Bartók, a dinamikáján John Cale is felfedezhető, ha épp felfedezni akarunk? A Fél fény tényleg nyugodtan pályázhatna "Az év legkomplexebb magyar lemeze" díjra, és ezzel persze tematizálna még egy fontos kérdést: mi az a 'komplexitás' és miért fontos? Két fontos kérdést.
Struktúra és baszás
Félretéve a 'lemezformátumot' sirató hangokat is, van még egy dolog, ami a Fél fényt sikeresen egyben tartja: az elejétől végéig húzódó dramaturgia. A dalokban legtöbbet hallott hang szövegelése felépít valami történet-félét a 'Senki a házban'-tól kezdve (aminek van külön történetvonala is, és ebbe a narrátor egy rádiócsikorgós betétben meg a végén kívülről is beleszól) egészen a 'Látod már?'-on keresztül a 'Pokol'-ig. Az, hogy két másik hang is feltűnik, sosem lesz igazán zavaró ebből a szempontból, és megint csak olyasvalami felé mutat, hogy még maga a hang sem stabil igazán itt, meg felmutatja még egyszer, mennyire gátlástalan zene ez, ami nem átall kettős kórust behozni ott, ahol csendes és halk egyedül éneklést várna leginkább az ember ('Konyhatrubadúr' eleje), vagy a lemez mindhárom hangját összeereszteni a záró és nagyon személyes 'Delta-9'-ben. Az utolsó (eredetileg Syd Barrett-feldolgozás) dal után különben is mintha kifutna és körbeérne a lemez minimáltörténete: halljuk, ahogy kijön a kávé, a narrátor kitölti, megkavarja, rágyújt, majd valahol a szobában egy akusztikus gitáron elhangzik a 'Konyhatrubadúr' eleje. Tessék, mondhatnánk, hogy 'konceptlemez'; egyébként sokra mennénk ezzel? Akár sokra, akár nem, a Fél fény dalai sokkal szorosabban fűződnek össze sok különböző szinten, mint a legtöbb lo-fi lemez, és ez szépen ellensúlyozza a zenei-szövegbeli szétszaladást.
Valószínűleg jó
A szobazenék se nem a jó hang(zás)ról, se nem a 'komplexitásról' ismertek (pedig vannak köztük, amik jól szólnak, meg olyanok is, amik nem csak két-három akkordos, reverb és torzítás mögé bújtatott témákból építkeznek). A Fél fényről azért is nehéz eldönteni, hogy akkor ez most jó zene-e vagy csak végeláthatatlan szöveges és zenei irónia mögé bújtatott összevissza faszság, mert míg nyilvánvalóan szobazene (pl. tényleg konkrétan egy hálószobában készült), sok szempontból túl is mutat ezen a színtéren, mikor folyamatosan arra kérdez rá, mit jelent 'komolyan venni' egy zenét általában, és ezen a színtéren (ami maga is szokott ezzel foglalkozni) különösen. De különben is, ugyan ki hallgat zenét azért, hogy 'komolyan vegye'? Lehet komolykodni bármi kapcsán, de ezt a lemezt aztán nem lehet ilyennel vádolni. Most komolyan, hát lehet nem röhögni az 'Ő szeret engem' bekiabáló hangjain, mikor az ordenáré követelőzés végén végre megkapják az elragadtatást, és kitör belőlük az átérzett devóció Jézus iránt? Vagy a 'Pokol' narrátorán, aki arra a konklúzióra jut, hogy "a pokol a hely, ahol engemet értékelnek" (és ezt 4 percen keresztül ismétli)? Nem csoda, hogy még a hagyományosan Cluster One- és szobazene-barát Quart kritikusa sem tudja eldönteni, tetszik-e neki ez vagy sem, de ebből (is) azt szűri le, hogy akkor "valószínűleg jó". Mindenesetre a világért sem akarnánk, hogy kordzakós szakállpöndörgetés kezdődjön a lemez kapcsán, és valószínűleg nem lesznek 'Fél fényt a cool listára!!' facebook-csoportok sem (bár én személyesen kurvára támogatnám eztet). Kénytelen lesz mindenki meghallgatni, letölteni, és eldönteni, mit csinál vele.
131975