2011. 04. 09.
Tegnap a Slayeren jókora meglepetésben volt részem: nem, nem az lepett meg, hogy szétzúzták az arcomat, olyan kurva jók voltak, hanem hogy nem mással, mint BWG-vel találkoztam, aki a ráadás alatt bőségesen instruált, hol keressem ebben a művészetet. Három szó: Slayer, is, art.
Meggyőződésem, hogy mikor a végítéletkor az Úr eldönti, mely 3 kemény zenekar jön tovább a mennybe az Ő jobbjára, míg az összes többi megsemmisül a pokol lángjaiban és örökre kitörlődik még az emberiség emlékezetéből is, az a 3 az Ozzy-s Black Sabbath, a Motörhead és a Slayer lesznek. Az Úrnak nyilván van annyi humorérzéke, hogy felülemelkedjen az "it has become my obsession to treat God as an infection" típusú szövegeken, és a saját kis iróniájával előállítja azt a szituációt, hogy a Sabbath és a Slayer végül nem a pokolban végzik, viszont túlélik még az apokalipszist is. Ezért aztán azt gondoltam, mindenképp meg kell nézzem a Slayert az Arénában (és ha lehet, nyáron majd Hegyalján is), hiszen a World Painted Blood-ot megjelenése óta nagyjából folyamatosan hallgatom, és néhány éve is részben a God Hates Us All hatására kezdtem el újra metált hallgatni. Gimis koromban alap koncertlemezem volt a Decade of Aggression, és különösen most, hogy az utóbbi években a thrash metál nagy négyese megint kezd (akár együtt is) mozogni, kimondottan azt gondolom, hogy a Tom Araya--Kerry King pároshoz foghatóan karizmatikus figura egyes-egyedül James Hetfield, de ő meg tök máshogy. Hetfield kétségbevonhatatlanul kúl, de Araya? Araya rémisztő, komolyan. Kerry Kingen persze röhög az ember egy ideig, aztán meg megnéz néhány interjút, ahol tök nyugisan, halkan, kedvesen mesél; néhány képet, ahol lóbaszó nagy lánccal a derekán, széttetoválva, középföldei törp-szakállal bólogat a hülye alakú gitárjaival, közben pedig nyomja a 16 tonnás témákat, és akkor megszületik benne a keresztapai tisztelet. A Megadeth iránt soha semmi ilyet nem éreztem, nekem az már a 90-es években a Van Halen-kategória volt; nem azért, mert kommerciális siker és MTV és 'Symphony of Destruction', hanem mert soha meg sem fordult a fejemben, hogy ez egyáltalán ugyanaz a liga, mint a Metallica vagy a Slayer. Akkor már inkább a Sodom vagy a Kreator.
Szóval nem is nagyon készültem én arra, hogy majd a Megadeth-t is meghallgatom, ugyan minek, de azért a biztonság kedvéért bementem és végigálltam néhány számot, kétszer is, és bár készségesen bevallom, hogy nem 'értek' a metálhoz, nekem ez (mint mindig) lágy fosnak tűnt, az az igazság. A színpadon megjelenő buziság-markerek (kétnyakú gitár, öthúros basszus) meg a reménytelenül sok téma és szóló súlya alatt összeroskadó (vagy a súly hiányában szétszaladó) számok a legkevésbé sem győztek meg, pedig adtam azért nekik esélyt. Szólni jól szólt, kihallottam rendesen a testes basszust, de Dave Mustaine feje és éneklése, meg a két szám közt Obamát gúnyoló megjegyzései (mi márpedig szeretjük a négert, sokkal jobb, mint mondjuk Bush vagy Kadhafi) teljesen és tökéletesen fölöslegesnek hatottak nekem, így aztán ki is mentem sörözni és cigizni, és meghagytam a Megadeth-t azoknak, akik szeretik, mert láthatóan azért elég sokan vannak, és nincs nekem ezzel semmi bajom.
Utána viszont igyekeztem vissza, mert a Slayerhez közelebb akartam menni, egyrészt hogy hangosabb legyen, másrészt hogy lássam is őket. A Megadeth háttérvásznát időközben leszedték, a helyére két falnyi Marshall-ládát nyomtak be a dobok két oldalára, föléjük pedig egy-egy Slayer birodalmi sast, az volt az igazán szép, mikor ezeket pirossal világították meg. Na és akkor sötét, intró, zsé-dúrok és gerjedés, és mikor legközelebb odanéztem, már ott állt középen Araya, két oldalt meg a két gitáros, és ment a 'World Painted Blood', "no sanctuary!", kiabálta a metálvillázó közönség (én is, természetesen). Akármennyire kedves apuka Araya, aki egy farmon él a feleségével, egy lányával és egy fiával (Tom Araya Jr., valószínűleg a legkúlabb név az osztályban), és a csirkék etetése közben country-t énekel, hogy formában maradjon, azért a színpad közepén, egy szál fehér szpottal megvilágítva, azzal az eszelősen vidám mosollyal és elképesztően méltóságteljes tartással, azért van benne valami tényleg rémisztő; olyan, mint mikor egy nagyon jó színész eljátssza a gonosz gyilkost, tudod, hogy a Nagyon Jó Színész nagyon kedves ember és nem csinál ilyeneket igazából, de a filmben rettegsz tőle. Hát ez a jó a Slayerben, hogy úgy építi be az erőszak és a rettenet jelentéseit, anélkül lesz tényleg rémisztő, hogy el kellene higgyük, hogy Araya meg Kerry szabadidejükben megölnek mindenkit. Ehhez persze hozzátartozna még a napszemüveges szőke gitáros, Jeff Hanneman is (aki egyébként a középtempós témákért felelős a Slayerben, az összes ikonikus lassabb számot, mint mondjuk a 'Dead Skin Mask'-ot, a 'Seasons in the Abyss'-t vagy a 'South of Heaven'-t mind ő írta, igaz ugyan, hogy mondjuk a 'War Ensemble'-t is), ő azonban még a húsevő baktériumokkal való találkozása után épül fel épp, ezért erre a bulira Pat O'Brien ugrott be a Cannibal Corpse-ból (de így legalább láttam élőben egy Cannibal Corpse-tagot, ami valószínűleg sosem fog többet megtörténni). Meg hát a dobos-legenda Dave Lombardo, aki hátrafordított bézbólsapkában megbújt a dobok mögött, de folyamatosan megmutatta, miért is olyan legendás. A Slayer az a világ legkeményebb zenekara, akkor is, ha nem, és kész.
Azért is volt egyébként mindig is a Slayer a legjobb még a négy nagy thrash metál-zenekar közül is, mert kezdettől a Slayerben volt a legtöbb punkos (hardcore-os) elem (a hardcore idegesítőbb rángatózó elemei nélkül). A Show No Mercy, de még a Reign in Blood is tele volt alapvetően punkos témákkal, csak valahogy sikerült úgy kiegészíteni a technikás törögetésekkel, belejátszásokkal, vijjogó ikerszólókkal, hogy mégis egyben bírjon maradni, és ne menjen el az egy számban ezerötszáz témát és húszmillió hangot lejátszó baszakodás felé se. A második számmal, a 'Hate Worldwide'-dal be is mutatták egyébként, ez mit jelent, az eszetlen tekerésből hirtelen nagyon súlyos leváltással bejövő refrén egy kézifékes fordulás erejével illusztrálta, hogy is kell ezt csinálni. Pat O'Brien egészen tökéletesen helyettesítette Hannemant, ez már itt látszott, a kopaszon bólogató és a szövegeket maga elé dörmögő Kerry meg az egyik legszebb színpadi elemként kezdett működni már itt. És akkor utána csend, sötét, a láthatóan felszabadultan, vidáman vigyorgó Araya a szpotban: "are you ready?" "fuck yeah!" "WAAAAAR!!", és 'War Ensemble', aminek a refrénjében megint csak a kétlábdobbal ellensúlyozott belassulás ereje látszik gyönyörűen. És meg sem álltak a 'Dead Skin Mask'-ig, na ennek a vége az, amikor ez a zene kimondottan ijesztő, nem olyan viccesen és métáfórikussan ijesztő, meg jelentések meg minden, hanem konkrétan ijesztő és sötét és gonosz. Akkor is, ha Araya szabadidejében kisbárányokat simogat, Kerry meg szenteltvíz-tartókat gyűjt.
A 'Seasons in the Abyss'-szel és a 'Snuff'-fal záródó alapprogram pont elég volt, hogy a közönség teljesen megőrüljön. Nem álltam annyira extrém módon elöl, de azért közvetlenül előttem már ment az őrjöngés, fejrázás, és ami tök érdekes, nem csak a 30-as, 40-es meghízott rokkerek, hanem fiatalabb, kora 20-as rajongók is nyomták az összes szöveget szóról szóra fejből. Arayánál szuggesztívebben azért nehéz metált énekelni, talán Hetfield jöhet szóba igazán; a legjobb fajta agresszív üvöltözés ez, se a hörgés, se a melodikus-operai éneklés röhejessége felé nem megy el, csak hát arc kell hozzá, na ezért Araya a legjobb benne. Nagyjából a 'Seasons' táján lettem figyelmes az őrjöngés legközepén egy bőrruhába öltözött kopasz figurára, aki igazán kitett magáért, annak ellenére, hogy láthatóan nem mai gyerek. Mikor a 'Snuff' után megfordult, hogy hátrébb jöjjön egy kicsit, és körbenézett, nagy meglepetésemre rám kacsintott, én pedig ekkor ismertem fel, hogy BWG az. BWG-vel utoljára a Pink-koncerten találkoztam az Arénában, előtte még az Avril Lavigne-on is voltunk együtt; azt azért nem gondoltam, hogy itt is felbukkan. A ráadás 4 számára odaállt mellém, és kifulladva, de szemmel láthatóan nagyon boldogan kommentálta a zenét (elejtve azt is, hogy az öreg fiktív L. Cohen is itt van, de ő kora folytán már csak ülős jegyet vett).
"Ugye látja maga is," üvöltötte a fülembe a ráadás első száma, a 'South of Heaven' alatt, "hogy a Slayer olyan, mint az 50 kilós vasgolyókkal játszi könnyedséggel zsonglőrködő elegáns, méltóságát minden mozdulatában a végsőkig kijátszó artista?" Csak bólogatni tudtam, egyrészt a versszaktémával együtt, másrészt pedig BWG hasonlatára, mert ilyen halálpontosan, ugyanakkor ilyen felszabadultan, vidáman, kirázom-a-kisujjamból hangulatban ilyen súlyos dolgokat játszani én még senkit nem láttam. "A Slayer nem azért művészet, mert maga vagy én még negyedére lassítva sem tudnánk ilyeneket kitalálni, hanem mert minden jó művészethez hasonlóan fizikailag tarol le, döngöl a földbe, szed ízeinkre, és még örülünk is neki, és azt kívánjuk, bár lenne ez még hangosabb, dörögne még erősebben a mély, lenne még élesebb a tremolókar hangja; és főleg bár tartana ez egészen addig, amíg össze nem esünk, nem gondolva semmi másra, csakis arra a rettenetesen durva, tiszta, közvetlen és kézzel fogható, orral érezhető, füllel sisteregve hallható erőre, ami minden kvintből, minden tompítva pengetett reccsenésből felénk repülve rángat és dobál és mozgat minket itt. Mert pontosan ilyen a művészet, pontosan ezért pokoli, mert azt csinál velünk, amit akar, és míg mások (helytelenül) ezt ideologikusnak vagy a művészet alapvető politikai természetének értelmezik, mi nagyon jól tudjuk, hogy mindez csak porhintés: a művészet mélyebben van bennünk, mint maga a nyelv, közelebb visz a valóságoshoz, mint bármilyen kis a dolog: talán ezért is kiabál itt mindenki a 'Raining Blood' nyitásának hallatán, hogy AAAAAAAAAAAAAAAAAA!! A művészet a nagy AAAA dolog!", zárta le a gondolatmenetet BWG, és visszarohant a tömegbe, ahonnan már csak a záró 'Angel of Death' (mi más) után jött ki, és mintegy illusztrálandó, amit mondott, tényleg összeesett, és elvitték a mentők. Én igyekeztem telefonon kideríteni, melyik kórházba vitték, de a fülemben maradt zúgás miatt nem hallottam semmit, így hazamentem, mélységesen meggyőződve BWG három szavas értékeléséről: SLAYER IS ART.
(Mikor reggel tisztább fejjel felhívtam a Honvéd Kórházat (hiszen az Arénából nyilván ide vitték be BWG-t), sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánták, hogy ott lenne; BWG természetesen nem vette fel a telefont, mikor állapota miatt aggódva (továbbá szavai idézéséhez engedélyét kérni) felhívtam. Remélem, nem esett komoly baja.)
BWG Koncert Megadeth művészet slayer Sportaréna
131974