2011. 02. 24.
Milyen sok gyerek lehet, aki csodálkozik, az apjának miért úgy kezdődik minden sztorija, hogy "egyszer bebasztunk, és...", hát Jack és a többi Osbourne-gyerek biztosan köztük van. Ozzy (kis segédlettel írott) önéletrajza egyáltalán nem ránt le leplet semmiről, de kurvára szórakoztató.
Aki zenészek (és általában művészek) életrajzától azt várja, hogy majd megvilágít valamit, és rájövünk tőle, miért is ilyen kurva jó az, amit az adott zenész (művész) csinál, az már megszokhatta, hogy mindig csalódnia kell. A zenészek életrajzait legtöbbször zenei újságírók írják, és majdnem mindegyiknek a második felében megfigyelhető, hogy a szerző vagy megunta írni, vagy közeledett a határidő, ezért szinte teljes egészében interjúkból pakolja össze, és még csak annyira érdekes dolgokat sem mond, mint az elején. Ha viszont azért olvasunk ilyeneket, hogy a zenéből és bulvárhírekből szemünk előtt összeálló figurát valamelyest tovább színezzük, akkor már van esély rá, hogy sikeres lesz a küldetés. Minden életrajz egyetlen igazán érdekes része a sztorik, amiket maga az alany mond el, vagy róla mondanak el mások. A tényeket meg lehet keresni, a biografikus narrátor értelmezései és cselekménye legtöbbször baromság, néha idegesítően nagy: ezért jók a kizárólag és felvállaltan interjúrészletekből összerakott életrajzok (mint mondjuk a klasszikus Edie Sedgwick-életrajz), és persze az önéletrajzok is. Nyilván az ember egy pillanatra sem kell komolyan vegye azt, hogy majd itt most "az igazat" fogja megtudni, de hát ez ugyanaz, mintha a történelemkönyvtől várnánk, hogy majd megmondja, "mi is történt valójában". Ozzy Osbourne viszont nagyon speciális eset: hogy várhatnánk vajon tőle "az igazságot", mikor nyilvánvalóan nem is emlékszik rá? Hát épp ezért rettentően szórakoztató Ozzy önéletrajza, az I Am Ozzy.
Ugorjuk át az olyan dolgokat, mint hogy csak a jóisten tudhatja, mennyi ebből a szövegből Ozzy sajátja, és mennyi az, amit a társszerzőként feltüntetett Chris Ayres (aki egyébként természetesen újságíró, a Rolling Stone-nál is pl.) hallott bele Ozzy érthetetlen beszédébe. Teljesen és tökéletesen mindegy, Ozzy tényleg véletlenül harapta-e le a denevér fejét, vagy hogy tényleg ez vagy az. A lényeg, hogy az egész szöveg valami csodásan mutatja azt a félig-meddig máig tartó teljes értetlenséget-érthetetlenséget, ami körülveszi ezt a figurát. Gyönyörű lenne, ha maga Ozzy is valóban ennyire megdöbbenve állna saját, tulajdonképp nagyon is sikeres élete előtt, mint ahogy ez a szövegből tűnik. Különösen az Osbournes kapcsán amúgy is mindig az a nagy téma, Ozzy mennyire tudott 'hiteles' maradni: itt viszont az a kép alakul ki, hogy Ozzy soha nem is látta magát 'hitelesnek', sosem tulajdonított magának különösebb 'jelentést' vagy 'fontosságot'. Nem csak magának, hanem tulajdonképpen a zenének sem, legfeljebb annyiban, hogy a zene révén mászott ki a szarból a koszos iparvárosban, és jutott el oda, hogy a zsírtalanító helyett rendes kokainnal tudta ütni magát naponta. Hogy mindezek mennyire 'igaziak', az persze megint csak kérdéses; tök jó marketing lenne az Ozzy-hitelesség kérdését azzal kezelni, hogy magával Ozzy-val mondatjuk el, hogy ő tulajdonképp sosem érezte annak magát, így az egész kérdés jelentőségét veszti.
Viszont azzal, hogy a drogoknak meg a bebaszásnak sokkal erősebb történetszervező erő jut itt, mint a zenének, ez a könyv még sokkal szórakoztatóbb lesz. Képzeljük csak el, mi lenne, ha Ozzy nekiállna elemezgetni, mi is a különbség a korai Sabbath (amikor ő énekelt) meg mondjuk a Gillan-es vagy Diós Sabbath között (ami szar, bár Dióra nyilvánvalóan nem is szabad azt mondani, hogy szar, akármilyen szar is). Ha nem csak azt mondaná el a szólólemezekről, amit mindig mindenhol kötelező (azaz minden egyes új lemezről, hogy '"ez a legjobb, amit valaha csináltam"), hanem összevetné intelligensen a trendekkel meg az elvárásokkal, hermeneutikai köröket futna és a közönség attitűdjeit érzékeny szociológiai igénnyel kezelné. Hát meg is döglene mindenki az unalomtól. Komolyan az értetlenség itt a legerősebb fonál: Ozzy nem érti, hogy és miért ő (vagy ők) törtek ki a szar iparvárosból, hogy és miért került ő oda, ahová, hogy és miért nem dobta ki réges-rég Sharon, hogy és miért az a hevimetál, ami, és így tovább. A végső nemértem persze a "hogy és miért vagyok még mindig életben" kérdése, a bájos orvosi rendelős anekdotával (amiben lassan kiderül, hogy Ozzy gyakorlatilag a bolygó minden drogját fogyasztotta már, a napi 4 üveg Henessy-n túl nem számolta a sört és a napi 30 szivaron felül a cigit), mindenesetre az kétségtelen, hogy ez az egész egy gyönyörű rakenroll-történetet alkot, ahol a már gyerekkorában kényszeresen bohóckodó főhős folytatja ugyanazt sok különböző (egyre nagyszabásúbb) keretben, egyre híresebb partnerekkel (a történet, mikor Frank Zappa zenekara és maga Frank Zappa is titokban próbál tőle speedet szerezni, de hozzáteszik, hogy a többieknek ne említse, mert tiszták, na az talán a csúcspont), és végül korlátozott képességeivel is felismeri, hogy ez azért nem mehet tovább. Ozzy egy rakenroll Micimackó.
Ahogy Ozzy beszél (mondanám, hogy 'ír', de hát annyira tisztán látszik ebből a szövegből, hogy élőbeszédből van összerakva, vagy legalábbis arra játszik, ráadásul Ozzy a diszlexiával kimenti magát minden gyanú alól), az maga is megerősíti ezeket a konklúziókat, és már magában is szórakoztató. Ez egy kedves szöveg, a sok obszcenitás dacára, tökéletesen illeszkedik a mindenki által ismert figurához, és tök hihetően ('hitelesen', ha nagyon azt akarjuk) fordul ide-oda, az elborult sztorizástól a hirtelen hozzátett sajnálkozásig és megbánásig. Épp azért 'hihető', mert ennyire egyszerű, mert szeretnénk is azt hinni, hogy a dolgok valóban ilyen egyszerűek, lám, Ozzy is ilyen egyszerűen tudja látni és elmondani őket. Újabb érv amellett, hogy a rakenroll egyszerű, bár a szólóturnék teátrális hátterei ezt talán kissé kétségbe vonhatják, akkor is, ha valamelyest azért a korszellemnek is tulajdoníthatjuk őket. A cirkuszi bohóckodás azonban pont ugyanannyira marginális marad ebben a történetben, mint maga a zene; ez az egész csak egy újabb olyan dolog, amit Ozzy élvez csinálni (akárcsak a bebaszást, drogozást, és általában véve a nemdolgozást), és ha valaki gyerekkorától kezdve bohóc, akkor ugyan miért ne csinálná ezt professzionálisan. Könnyű lenne az Elvis- és Zámbó Jimmy-párhuzamokat előrángatni (ezek hasonlóan elképesztően ostoba parasztok voltak, akik még a házukat sem képesek úgy berendezni, hogy az ember ne röhögje magát halálra tőle), mindezzel együtt Ozzyban sokkal egyértelműbben van meg a humor és önirónia, és épp ezért sokkal viccesebb lesz az egész.
És míg amellett is lehet érvelni, hogy Ozzyval már a Black Sabbath is vicces volt, az tökéletesen kétségtelen, hogy Ozzyval most egyszerűen minden vicces. Nem csak az Osbournes (különösen Nagy Feró utánozhatatlan magyar hangjával), hanem a számtalan reklám, amiben rá is játszik az érthetetlen-értetlen szerepre: a könyvből is kitűnik, amit mindig is tudtunk, hogy Sharon félelmetes érzékkel vezeti be a férjét a popkultúra számos területére, ahol az imidzs-érték több remekül kidolgozott marketingértékkel is párosul (Ozzy értetlensége pl. kiapadhatatlan forrása a hülyeségnek). Ozzy a világörökség része, aki egy személyben jeleníti meg a 20. sz.-i popkultúra egy bizonyos vonalát, ráadásul kiválóan be tud épülni a 21. sz.-iba is.
Az I Am Ozzy mindenképp érdekes és szórakoztató olvasmány, mondhatnánk azt is, hogy 'kötelező', de ennek úgy sincs semmi értelme. Vegyük úgy, mint egy jó regényt, pergős dialógussal, bájos főszereplővel, néha súlyosabbra forduló drámai csúcspontokkal, és akkor még jobb. Magyarul is olvasható a Cartaphilus kiadásában, de fogadjunk, hogy az angol paperback olcsóbb.
alkohol Black Sabbath Ozzy Osbourne rakenroll
131981