2011. 02. 04.
Mert ugye nem hallgattam én mindig elektronikát (Scooter nem számít!). Volt, hogy direkt, önérzetesen, agresszíven és pro-rakkendroll nem hallgattam, később simán azért, mert nem mozdított bennem semmit. Zenei műveltségem várfalainak foltozgatása közben azonban lépten-nyomon belebotlok, ahogy tettem nemrég a méltán hírhedt Postal Service-szel is. Azóta agresszíven hallgatok elektronikát.
Persze zenei műveltségem emlegetett várfalai (esetemben joggal beszélhetünk bús düledékekről) valahogy még így is mindig pont elég masszívnak bizonyulnak ahhoz, hogy maguktól vezessenek el újabb, eddig kimaradt, de nagyon fontos alapkövek felfedezéséhez. Így megy ez, mi tagadás; a White Stripes úgy visz el a Raconteurs-hoz, ahogy mondjuk Björk 'All Is Full of Love'-ja a Death Cab for Cutie-hoz - mindenki helyettesítse be a saját hasonló élményeit. A jelenség igazából egész természetesnek hat, magam sem nagyon foglalkoztam vele egészen mostanáig: a láncreakció, az "egyik zenéből sok másik következik" látszólagos törvényszerűsége akkor csapott igazán arcon, amikor a klasszikus rakkendroll felállásból - esetünkben Ben Gibbard és a Death Cab for Cutie-ból - egy olyan valami következik, aminek hangszerelésben, módszerben, úgymond "zenei hatóanyagban" kábé annyi köze van a rakkendrollhoz, mint Enyának a Sárkány sörhöz vagy a tömegpogóhoz.
Szó ami szó, Ben Gibbard, a Death Cab egynegyede és frontembere, valamint a szólóban Dntel-ként közismert Jimmy Tamborello egyetlen dal erejéig tartó közös munka után jöttek rá (ez volt az), hogy ha ez nekik ilyen jól megy együtt, akkor akár komolyabban is kezdhetnének magukkal valamit. Hát kezdtek is. 2003-ban jött a Give Up névre keresztelt kiadvány, ami bár hatalmas elismerést vívott ki mind a pór zenekedvelők, mind a nagy "hozzáértők" (valami "kritikusok", fasz tudja) népes táborából, a mai napig a duó egyetlen rendes nagylemeze néhány kislemez, meg persze jó sok remix között. Érdekes, hogy a Postal Service munkásságát nagy sikere ellenére mind Gibbard, mind pedig Tamborello a klasszikus side project skatulyába rakta, ehhez méltóan 2003 óta nem is adtak ki se elektronikát, se semmit.
De hogy is van ez az elektro-fóbia? Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ahogyan jómagam, sok hozzám hasonló olvasóm is átszenvedte már magát a kötelező gimis elektro-gyűlöleten, az anti-tücc-tücc (vagy fitness) klubokon és mindenen, ami ezekkel jár, gondolva itt a tabiborok ragasztókat megszégyenítő állágán át a krónikus diszkó-undorig (ez utóbbi mondjuk még ma is tart). Mindezek tükrében én magam sem nagyon tudtam a szó szoros értelmében jó, tartalmas és valóban szórakoztató elektronikus zenét elképzelni jó sokáig (a véleményem talán Björkkel kezdett változni, majd erősödött, amikor MSD barátunk jóvoltából az elektronika, a laptop meg a sok kütyü kezdett Lassu Kaoss próbákon is megjelenni). A teljes áttörés mindezen lopakodó előjelek után azonban egyértelműen a Postal Service-nek köszönhető.
Leszögezném: máig fenntartom, hogy a klasszikus, 6-10 perces elektronikus mixek, az, ahogyan építkeznek, kinéznek és működnek számomra továbbra is közel teljes mértékben élvezhetetlen. Valljuk be, egyszerűen (tisztelet a kevés kivételnek) ötlettelenek, üresek, és gyakorta még az Angol Betegnél is unalmasabbak, ami azért nagyon nem kis szó, ha valaki végig tudta nézni. Ugyanakkor az elektronikai eszközkészlettel, fegyvertárral, mint olyannal, az ég világon semmi bajom nincs, aminek a létjogosultságára a Postal Service nagyon szépen ráirányítja a figyelmet: a lemez leghosszabb dala sem hosszabb öt percnél, a struktúrák minden esetben sokkal közelebb vannak az úgynevezett "rádióbarát" szerkezetekhez, a repetitív részek nincsenek csontvelőig lerágva. Ezzel kapcsolatban nagyon-nagyon érdemes górcső alá venni a Give Up úgymond kettős gerincének is nevezhető pilléreit: Tamborello elképesztően egyszerű ötletekből egy óraműves pontosságával összerakosgatott elektronikus alapjait, valamint Gibbard nagyon karakteres, spontán és kézzel fogható elképzeléseken alapuló szöveg- és dallamvilágát (persze az atomlúzer gimnazista srác hangjáról már nem is beszélek, az szinte magától értetődik, de én speciel nagyon szeretem). A számokra általában jellemző, hogy igyekeznek a műfajtól megszokottnál sokkal emberibb keretek között megmaradni, és megtartani a barátságos intró-versszak-refrén szerkezetet. A 'barátságos' talán különösen jó jelző a Give Up dalaira, és úgy érzem pont ez az az oldal, ami számomra eddig elektronikusan elképzelhetetlen volt: tudtam, hogyan tud az ilyen zene gyors, agresszív, pörgős, bulizós, vagy teljesen széteső-kaotikus lenni (ebbe sose kötöttem bele), amivel szemben a Postal Service fura módon teljesen emberközeli, csalósan harmonikus és izgalmas ellenpontnak tűnik.
Tamborello része itt az, hogy érdekes, de okosan nem túl hivalkodóra szerkesztett elektronikus hangszőnyegekbe apró ötleteket dobál, mint kavicsokat a tóba. Ilyenek például a hülye vonós effektek a nyitó 'The District Sleeps Alone Tonight' második versszakában, a Commodore 64-es játékokat megszégyenítő püttyögés a 'Nothing Better' alapjában, vagy a széthúzó, rendszertelen filmszakadásra emlékeztető hangok a 'This Place Is a Prison' első perceiben.
Gibbard éneke és szövegei ezeket az alapokat hozzák még inkább "tető alá" a fura, elektronikus emészthetőség szemszögéből, és persze ennek fényében az sem véletlen, hogy a tízből a fent említett három dalt emeltem ki a imént. A nyitó 'The District Sleeps Alone Tonight' szépen effektezett, hosszan visszhangzó "Where I Am?" kiáltásaira egészen meghatóan illik Gibbard szövege a beilleszkedésről, összeférhetetlenségről (amit a végén egy gyönyörűen felépített, klasszikus tüc-tücre hajazó utolsó refrén koronáz - így persze, így lehet ilyet is csinálni; ha nem nyolc percig hallom, még szép, hogy működhet az egyekre bejövő, kemény lüktetés!). A 'Nothing Better' effektjeit tényleg minden nyolcvanas évekbeli szintipop csapat megirigyelhetné (a C64-es játékok fejlesztőiről ugye már szóltunk ezzel kapcsolatban), és külön elismerést érdemel, ahogy a szöveg a "lány szakít, a fiú könyörög" sablonsztorit ráilleszti a szinte teljesen steril elektro-alapra (Jenny Lewis borzongósan bűbájos hangja csak még egyet dob az egészen). És működik; méltatlan bár, de elhívott zenehallgatóként a 'This Place Is a Prison' után az album második legjobb darabja lett ez a 'Nothing Better', ami persze szigorúan csak azért lehet, mert szubjektíve valahogy nekem mindig a legsúlyosabb dolgok tetszenek leginkább - hát a 'This Place Is a Prison' olyan, aminél súlyosabbat igencsak nehéz lenne elképzelni. A borzasztó mély, búgó elektronikus basszus melletti, gyönyörű és egyben fájón tiszta hangmenetek, alattuk a folyamatos, egyféle "digitális tépésre" emlékeztető effektek kb egy süllyedő vasmacska lomhaságával és visszatarthatatlanságával csapódnak be. Ezek mögött persze ott van Gibbard szinte színészi pontossággal elénekelt (sok helyen itt inkább a "felmondott" lenne a jó kifejezés) sorai, amik együttesen vezetnek fel a kitörésszerű, egészen mechanikus dobtaktushoz (az egyetlen alkalom, hogy minden kétséget kizáróan élő dobokat hallunk programozottak helyett), valamint a lemez talán legszimbolikusabb és fájón profán, filozofikus kérdéséhez: "What does it take to get a drink in this place?"
Mindent összevetve a Postal Service lassan immár nyolc éves, eddig valahogy előlem ügyesen elrejtett lemezét hallgatva feltettem a pontot az elektronika i-jére, és örvendek, hogy valakik végre megmutatták, mennyire működhet, mennyire hatásos és közeli tud lenni ez az eszköztár, ha ügyesen, megfontoltan, nade főleg ha valódi ötletekkel keretezve rakják össze. Hallgassatok ti is Postal Service-t, ha eddig nem tettétek volna, és mondjátok ezentúl hangosan a fenti idézetet minden egyes elvetemülten élvezhetetlen clubzenés partiban, ahogyan én is egészen biztosan mondani fogom. Majd erről ismerjük meg egymást.
Linkek:
Szar-e, ha szép? (Death Cab for Cutie: Plans)
Ben Gibbard Death Cab For Cutie Dntel Jimmy Tamborello The Postal Service
131975