Mérhetetlenül pofátlan dolog most írni a Portishead harmadik lemezéről, de hát csak jó lenne, még mielőtt jön a negyedik, és van mentségünk is: különbejáratú művészeti tanácsadónk, hf Buthu Wuthu Geyhdeyh késlekedett eddig.2011. 03. 24.
Mérhetetlenül pofátlan dolog most írni a Portishead harmadik lemezéről, de hát csak jó lenne, még mielőtt jön a negyedik, és van mentségünk is: különbejáratú művészeti tanácsadónk, hf Buthu Wuthu Geyhdeyh késlekedett eddig.
A világ már sosem lehet ugyanolyan 2008 után, mint előtte volt. Az utóbbi fél évszázad legnagyobb gazdasági válsága söpört végig mindenfelé. Megválasztották az első néger amerikai elnököt. Megjelent a Chinese Democracy. És megjelent a Portishead harmadik lemeze is, igen pragmatikusan Third címmel. Ez pedig az összes többinél fontosabb dolog, több okból is. Először is a Portisheadnél többet senki nem tett azért, hogy mindenki megjegyezze: bármilyen nehéz is elhinni, igenis lehet elektronikus alapokkal, programozott dobokkal, kurva sok hülye effekttel, és főleg nagy-nagy csendben megdöbbentően jó zenét csinálni. Másodszor: ha van a világon ma olyan énekesnő, aki előtt kivétel nélkül mindenki meghajol, az Beth Gibbons. Harmadszor: van egy egész generáció, akiknek a Portishead mutatta meg igazán, mit jelent az, hogy 'szomorú zene', olyan szomorú zene, ami nem lesz ugyanakkor, még ha csak egy kicsit is, de röhejes zene. Beth Gibbons-on nem lehet röhögni, az olyan, mintha egy összeégett kerekesszékes félkarú négeren röhögnél, amint megpróbál átkelni a Váci úton, amin felspécizett terepjárók gyorsulási versenyeznek épp, hogy segítsen, mert a túloldalon egy kislányt támadtak meg skinheadek. A Dummy-t és a (szintén lényegre törő című) Portisheadet megvettem eredeti CD-n, és máig nem lehet kiirtani belőlem a 'Roads' billentyűalapját, a 'Wandering Star' basszusát, a 'Glory Box'-ban hallható gitárhangot (azt le is nyúltam egyszer), azt az elképesztő, gyönyörű basszus-ének összmunkát az 'Only You'-ban. Nem ugyanaz vagyok azóta, hogy egyáltalán hallgatok Portisheadet. Mindezt szükséges volt elmondani ahhoz, hogy a következő két rövid részből álló vélemény kontextust kapjon.
Előtte: az elváráshorizont és a popzene
A Third hallgatásába tehát egyszerre hihetetlen várakozással és hihetetlen félelemmel fogtam bele annak idején, mert egyrészt muszáj volt meghallgatni, naná, sőt; másrészt viszont mi lesz, ha nem tetszik? És ha elsőre nem tetszik netántán, meddig kell mégis tovább hallgatni, mikor van az a pont, amikor már a legdurvább nemtetszés is feltétlenül át kell forduljon tetszésbe, ha jó valami? Mikor van az, amikor az ember minden további kétség nélkül tudja, hogy ez jó? És hát nem tetszett, az van. Hallgattam egyszer, kétszer, aztán már nem is hallgattam, csak nem tetszett. Éreztem az én szívemben a be nem vallott csalódások sajátos kaparászását: hát nem volt kedvem többet hallgatni, micsinájjak. Nem tudtam rajta kapaszkodót találni, ez pedig popzenénél nagy baj. Többé-kevésbé logikusnak véltem ezt egyébként, hiszen a Dummy után a Portishead lemez szintén nem volt kapásból befogadható; de azért felismerhetően Portishead volt, és némi energiabefektetéssel az ember rájött, mekkora kurva jó számok ezek. Vannak olyan zenék, amiknél első hallásra heurisztikusan meg lehet állapítani, hogy ezek jó dalok, vannak, amelyeknél nem; de a Third makacsul ellenállt nekem.
Mert Beth Gibbons hangján kívül mi is ismerős ebből a lemezből, kérdeztem retorikusan? Szinte semmi! Monoton, elviselhetetlenre effektezett, kattogó alapok, furcsa váltások, szervetlennek, erőltetettnek tűnő átmenetek, logikátlan betétek és lezárások, sok-sok idegőrlő fokozás. Na jó, kivéve, mikor nem, mondjuk a 'Hunter'-ben, a 'The Rip'-ben (annyira nem, hogy lehet belőle akusztikus feldolgozást csinálni, mint Thom Yorke meg Jonny Greenwood), vagy a 'Deep Water'-ben. De egyébként a 'Hunter'-ben is van funkciótlannak ható elektronikus kiállás, a 'The Rip'-ben is egy elindulás a végén, ahol az üresen kattanó pergő meg a szinti mintha direkt arra dolgozna, hogy szétkúrja a csendet és a hatást. Aztán meg a rengeteg zajongó, háttérbe visszhangosított, igazából semmit sem játszó gitár (már amikor nem 'hagyományos' témákat játszik, mint a 'Hunter'-ben, a 'The Rip'-ben, vagy a 'Small' elejében). Meg az, hogy kíméletlenül, rendületlenül minimalisták a hangszerelések: van, hogy a szörnyű, rettenetes ritmusú-effektezésű alap meg az ének mellett csak egyetlen vékonyka szintihang szól ('Machine Gun'), és különben is, a monotóniával, sokszori ismétléssel, viszonylag egységesen iszonyatos, nyomasztó szintihangokkal együtt ezek az alapok jóval egyszerűbbek és elviselhetetlenebbek, mint eddig (a 'Magic Doors' külön eset, ott meg annyira szét van dobolva az alap meg meg van bonyolítva a basszus, hogy az meg azért nem jön át). Nincs tehát mihez viszonyítani, az ember bármit is vár az első két lemez után, nem az jön, és még ha erre azért valamennyire számított is, a Third biztosan a legnehezebb a három közül, dönti el magában.
Végül aztán megunva, hogy nem tudom, miért vágja hanyatt magát ettől minden kritikus, nem volt más hátra, BWG-hez fordultam, mert ennyit jelent nekem a Portishead. Egy üveg bor mellett hallgattuk szerény otthonában a lemezt, és kellemesen diskuráltunk a gadameri hermeneutika kérdéseiről, én pedig kezdtem látni, hogy az elváráshorizontommal lehet a baj, nem tudom kellően közelíteni a mű horizontjához. Csak hát így voltam még a TV on the Radio-val is, érveltem. Ami nem tetszik, azt nem hallgatom sokat, csak azért, mert ez vagy az megígérte, hogy akkor jó lesz. "Tudja, azért van egy nagy különbség -- figyelmeztetett BWG. -- Az, hogy a TV on the Radio szar. És azért más, ha a négerek ígérik, hogy jó lesz, és ha a Portishead ígéri." Úgyhogy innentől átadom BWG-nek az értékelés szálát, fejezze be ő, és írja meg mindazt, amiről engem meggyőzött. Mert amikor négy hallgatással később hazamentem, meg voltam győződve róla, hogy a Third csodálatos lemez, és hónapokig csak azt hallgattam.
Utána: P mint a Puszta Ország
Csupán az, hogy valahol nem számítunk a művészetre, még közel sem jelenti, hogy nincs is ott. Az, hogy mire számítunk, tudunk számítani, sokkal többet mond rólunk, mint bármi másról, és az, hogy hol találjuk meg a művészetet, szintén nem a művészet mércéje, hanem a miénk. Önök talán azt hiszik, művészetet csak ott lehet találni, ahol az van, ahová valaki már odatette -- pedig dehogy. Sokszor ott sem. Hogy a művészetet megismerjük, hiszen láttunk már ilyet -- ugyan már. Jól meg kell nézni. Jól meg kell változni. "Ha valami nincs ott, ahol van, ott kell keresni, ahol nincs." Ilyen lehetett tanult barátomnak a Portishead új lemeze.
Mert a művészet igenis megváltoztat; megváltoztatja azt, aki csinálja, megváltoztatja önmagát, és megváltoztatja magukat is, akár akarják, akár nem. Elég elmerülni egy kicsit, leengedni várakozásaink védőfalát, mint a fáradt ökölvívó a bal kezét, egy pillanatra, és már ott is a jobbegyenes, halálos pontossággal. Ez a pontosság az, amiről megismerszik mind a jó bokszoló, mind pedig a művészet. Csak odáig eljutni, hogy azt az ütést bevigye, az a nehéz. Valóban, a Third hallgatásakor minden eddiginél több akadályt kell leküzdenie az embernek. Akár egy mesében, lovagregényben, kalandos történetben; és lám, ez a lemez máris arra is rávett minket, hogy saját metaforáinknak mondjunk ellent a leküzdés-kép tudatosságát azonnal ellene vetve az elmerülés-kép lebegtetésének.
Nem meglepő, hisz az egész lemez valami olyan groteszkre építi hatását, ami sajátosan a művészet jelzésére szokott szolgálni a popzenében. A Portishead egyik előző lemeze sem keverte ennyire egyértelműen, kitapinthatóan, tudatosan a nyilvánvalóan szép és nyilvánvalóan csúf megoldásokat. Olyan esztétikára alapozzák tehát ezt az alkotást, mely egyáltalán nem a szép minőségének kizárólagosságát hirdeti, a végén pedig mégis valami lélegzetelállítóan szépet eredményez. Mintha az egyszerűség, a tudatos, vállalt, részletekbe menően kidolgozott szimplaizmus egyfajta alap lenne, amiből a zenekar nem 'nem tud', hanem nem akar kiszakadni, pontosan a célból, hogy megmutassa, mit is lehet erre az ingatagnak tűnő fundamentumra reátenni, hogyan lehet elérni a nemtetszés tetszésbe fordulását, a megdöbbent, meg nem ismerő csendet valami megfogalmazhatatlan tudás művészetével. Nem misztikus dolog a művészet, részleteit boncasztalra lehet tenni, sávonként remixelni, mégsem tűnik el, mégis ott marad valamilyen láthatatlan nyom formájában.
Rögtön a legelső szám, a 'Silence', azzal lep meg, hogy a gonoszul mély hangú, kattogó vonatalapra egy ritmusban elcsúszó gitárt hoz be, és a billentyűk csilingelése is csak aztán kezd mélységet és témát építeni, hogy az őrjítően visszhangos akkordokban mégis beleáll a ritmusba. Az ének belépésekor leállít mindent, amit addig felépített, és egy-egy hangon elidőző gitártémával egyáltalán nem aláfesti, hanem inkább maga mellett futtatja Beth Gibbons jól ismert, közelről szóló hangját.
(Lamorak & BWG. A Portishead nyáron ugyan lesz a Balaton Soundon is, de mi inkább az Exiten fogjuk megnézni, ahol lesz Grinderman is, meg Pulp, meg Arcade Fire is, bár az nem érdekel, mert szar. Azért azt megnéznénk, mit lépnek a Balaton-parti juppik, mikor Geoff Barlow-ék az arcukba tolják a 'Machine Gun'-t.)
Beth Gibbons Portishead Third trip hop
131975