2011. 02. 28.
Már kétségbeestünk, mégis ki kéne írjon az új Radioheadről, mikor az öreg fiktív L. Cohen megoldotta a problémánkat, és maga keresett meg, hogy erről neki van mondanivalója, tessék. Olvasd el, mit gondol a King of Limbs-ről kedvenc fiktív buddhista zenészlegendánk.
Kedves obszcén barátaim,
szerencsére nekem már van időm a dolgokra, és ezért hálásnak lenni sem szűnök meg sosem: én nem sietek sehová senki kedvéért, legfeljebb az idő játszik velem időnként, mint egyre fáradtabb nejlonhúrral a gitáron. A zen megtanított, hogy mindig a legújabb zenét hajhászni, aztán gyorsan gondolni róla valamit épp úgy megy el a lényeg mellett, mint mellettünk a napok halálunk felé tartva. Életem nagy részében magam is lassú, halk, alkalmasint unalmas zenét csináltam; a Radiohead új lemezének lassúsága, mozdulatlansága, méltóságteljes zenje engem nem zavar. A 'Field Commander Cohen'-ben beszéltem "költészet nevén hirdetett egyébfajta unalmak"-ról, és mivel én azt sem érzem, hogy feltétlenül meg kellene hallgassak bármit is, vagy hogy mindenképp gondolnom kellene valamit bármiről is, máris sokkal kényelmesebb hallgatás esik ezen a lemezen nekem, mint mindenki másnak. A hallgatást különben is gyakoroltam eleget, mikor kilencszázkilencvennégyben bevonultam a kolostorba, s kizárólag az imamalom monoton kelepelését, szívem-lélegzetem ritmusát hallgattam, meg a szelet, nem vegyült abba semmilyen törés, sietség, felgyorsuló aritmia; a hallgatásban megtanultam magamévá tenni mindazt a keveset, amit hallok, mélységesen és átérzetten a magamévá, hogy a végén már jelentéktelenné is váljon a kérdés, jó-e ez vagy nem jó, mert csak annyi rá a válasz: ez van, sőt, ez én vagyok.
Rengeteg dalt írtam életemben, olyan dalokat, amiket aztán rengetegen tettek magukévá: énekelték őket, feldolgozták, szerelmesek lettek a hangba és a hangban játszó mosolyba, majd kiszerettek belőle, szomorúak lettek és aztán erőt merítettek. De már a dal sem igazán fontos nekem, ahogy valaki más dalait hallgatom, ugyanazzal a mosollyal a szám sarkában. Ha nincs dal, nincs kórus, a hang csak oda-odatéve, meg-megerősítve, majd elkanyarodva forgatja a dallamot, hát annyi baj legyen. A King of Limbs számos 'formátlan' dalában én úgyis mindig azt hallom, amit a hangok világa súg oda vén fülembe a rétegek és gitáreffektek között. A 'Bloom' vagy a 'Little by Little' rendezetlen sorokban érkező, megcsörgetett ritmusai úgy jönnek-mennek, mint epilepsziás roham, melynek mélyén kipöckölt szájjal csodálkozik a körülötte lévő felhajtáson a szenvedő. Cin jobbról-balról, és a többi szólamból ellopott melódia, amit a 'Morning Mr. Magpie' még meg is említ. Hiába különülnek dalokra a hangok, felhők maradnak csak a zen nagy egén, egymásba alakulva, eltakarva a Napot. Míg az én dalaim általában kiszámíthatók és szándékosan nem is hoznak meglepetést, a Radiohead dalai inkább kisiklanak a hallgató kezéből, hacsak nem nézi őket a megrázhatatlan megnyugvás, a türelem tükrén keresztül.
Egyes-egyedül a 'Codex' az, ami még az én meditációmat is képes volt megremegtetni finoman, s ez egyszerre csoda és nem csoda, hisz egyrészről ez a dal a legjellegzetesebb (mintha az Amnesiac-ról jönne, jegyezte meg tanítványom, Han Zsi, mikor meghallotta kiszűrődni a cellámból), másrészről viszont épp ez a leglassabb, legnyugodtabb, legzenebb zene ezen a lemezen. Nincsen gondom a bánattal sem nekem, szomorú dalokat írni a legtermészetesebb dolog ezen a világon. Azt vártam én igazából, hogy több dal lesz itt olyan, mint amilyet Thom Yorke mutatott még nyáron: 'Let Me Take Control', olyan készséges, szinte egyértelmű akkordokkal, amilyen ez is, az elúszó zongora alatt egyszerű szívdobogásban toppanó ütemmel; meglepett a fúvós a 'Codex' végén, a néhány dobbanásra kiálló háttér, a tiszta vízben elsüllyedő hangok hiányának csendje. Mi lenne ez a gúzsba kötő mélység, lassúság, "egyébfajta unalom", költészet talán?
Ahogy a lemez kiverekszi magát a gúzsba kötöttségtől, megrázza magát, értelmetlen, egészen komikus mozdulatokkal (mint maga Thom Yorke a 'Lotus Flower' videójában), úgy egyre sürgetőbb lesz ez a kérdés, és egyre könnyebb belátni, hogy mint minden zenének, minden dalnak, ennek is az a célja, hogy kérdezzenek tőle; kérdezzenek, de sose kapjanak válaszokat, hisz (ahogyan Buthu Wuthu barátom is mondja) a dal csak úgy tűnik, mintha hozzánk beszélne, valójában mi beszélünk saját magunkhoz őrajta keresztül. És folyton csak csodálkozunk (az In Rainbows kellemes, kedves dalai után ugyan mi értelme ilyen üveggolyókként szétguruló, szétszaladó lemeznek; miért is hiányzik nekünk ennyire a fájdalmas kórusban a sor, a szó, a visszhangosan énekelt puszta dallam helyett), pedig a lényeg nem csodálkozni semmin. Kérdezhetjük, mi végre a 'Feral' egyik szememmel értelmetlen, síró, Kid A-ről szalajtott elektronikája, vagy másik szememmel hipnotikus, megrázó, fel-lemerülő ritmusai, bele-beleütött hangtuskói, mint kivágott fák helyén maradt csonkok. Hogy is jön ide a 'Little by Little' vagy a 'Give Up the Ghost' akusztikája, hogy illik ez ide, mi lenne, ami összefogja ezt -- ki vagy te, ó kezem-lábam királya, kiáltok fel a többnyire elmaradó kórusok helyén a görög kórus tanácstalanságával? Milyen Odüsszeusz lótuszvirágairól van szó?
Vagy kiáltanék, ha a zen nem tanította volna meg, hogy a kiáltás mindig csak saját visszhangját kapja válaszul. Ha a visszhangból akarunk megtudni valamit, a Radiohead lemezein persze mindig kapunk belőle eleget, s ez csak erősíti azt az érzést, hogy a lemezek, a dalok, voltaképp mindig ugyanazt mondják, s ha nincs bajunk a bánattal, a költészet nevén hirdetett egyébfajta dolgokkal, hanem képesek vagyunk lótuszülésben, kezünk-lábunk remegésén uralkodva a puszta hangra figyelni, mindegy lesz az már, hogyan és milyen dallá áll össze a sok hang. Mert nekem úgy tűnik, ahogy én magam is, a Radiohead is azt gyakorolja, hányféleképpen lehet elmondani ugyanazt, és arra mutat a mester példájával, hogy vannak dolgok, amiket mondani sohasem felesleges.
Kiváló tisztelettel,
L. Cohen (fiktív)
fiktív költészet L Cohen Radiohead
131975