2011. 02. 09.
Az Anna & the Barbies első lemezéről nem írtunk két éve, szerintem ennek ők is jobban örülnek. A másodikról viszont írunk most, mert ugyan a Gyáva forradalmár sem váltja meg a magyar rockzenét, de azért kettőnél több teljesen jó szám van rajta, ráadásul Annáék élőben is borzasztó viccesek. Lemezről és lemezbemutató koncertről, jó pár hónap késéssel (de leszarjuk).
Az Anna & the Barbies első lemezét, a Medalliont nem nagyon tudtam egymás után többször is meghallgatni, ezért aztán nem is hallgattam. A tavaly megjelent másodikat, a Gyáva forradalmárt viszont igen, és ez jó. Nem feltétlenül a műfaji eklekticizmussal volt nekem bajom már korábban sem, de a Medallion egyszerűen nem állt össze, több szinten sem, úgy, ahogy ez a második viszont már egészen jól összeáll -- ezzel együtt ami nem tetszik rajta, az sokszor még mindig elsősorban 'műfaji/generikus hiba', de még ez sem baj igazán. A két lemez közt persze történtek dolgok, és tavaly nyáron Anna elmondta nekünk is interjúban, mennyire máshogy koncepcionálja magát és a műfaját most a zenekar. De hagyjuk már a 'műfaj' fogalmát, az annyira nem jó semmire. A lényeg az, hogy míg az első lemezről nem lehetett nagyon eldönteni, ez most mi a lófasz, hip-hop vagy Jamie Winchester, erről a másodikról már elég jól el lehet, ez vicces, helyenként ötletes, helyenként hasizomból toló rockzene, ami a hatásait sokkal integránsabban építi be és mutatja meg, mint a sokfelé szétszaladó Medallion. De ha még ennyire sem akarunk a műfajhoz visszamenni, akkor ezek túlnyomó többségükben jól szóló, megjegyezhető, kedves számok, amik között itt-ott felsóhajt az ember.
A felsóhajtásnak lehet egyébként pozitív és negatív oldala is, mert nem mindegy, hogy azért sóhajtok fel, mert milyen kurva jól jön az egyelős refrén, mint mondjuk a 'Beside You'-ban vagy a 'Teszt'-ben, vagy azért, mert úgy szól a téma, mint valami rissz-rossz Lenny Kravitz-szám ('Loverman Show Me Your Balls'). Vagy azért, mert tök jó a kiállás/betét/refrén (megint a 'Beside You', ahol a lassítás remek kontrasztot hoz és remekül épül rá a dinamika, vagy a 'Gombóc' refrénje), vagy mert épp túl nagyot zuhan vele a dal, eldobja a dinamikát valami sehová sem menő centrifugális pályán (a 'Néha' refrénje pl. olyan, mintha egy falba ütközne a tök szépen ritmusozott verze, még akkor is, ha a szöveg és az akkordmenet váltása kicsit visszahozza, vagy a 'Mars' instrumentális betétje). Statisztikailag a pozitívból van több, és ez azért is van, mert a legtöbb dal és a legtöbb téma kimondottan jó, megfogja az embert, és akkor aztán tényleg nem arra gondol a hallgató (én legalábbis), hogy ez most mennyire 'aktuális' vagy 'érvényes' rockzeneként 2010-ben (vagy 2011-ben), hanem hogy ez jól szól.
Legtöbbször akkor szól jól, mikor van benne dög. Dög pedig meglepően sok van, kipengetett és visszafogott is: a nyitó 'Gyáva forradalmár' (amiben a Supernem-es Papp Szabi is felbukkan a refrénben, bár igazából bárki lehetne, ebből látszik a név és a jelentés hozzátétele: ha mondjuk én vokáloznék itt Annával, kurvára nem adódna hozzá olyan jelentés, mint a Papp Szabitól, bár biztos ezen is lehetne vitatkozni, hogy ami tőle adódik, az jó-e vagy nem), meg persze a 'Beside You', a 'Mars', meg a 'Teszt' is. A lefelé pengetett egyek jók, ezt a Ramones óta mindenkinek tudnia kell; és a hozzátett szép, harapós, intenzív gitárhang meg kellemesen dögös basszus csak még szebbé teszik ezt. Akkor a legjobb az Anna & the Barbies, mikor nem témákkal csinálnak kontrasztot, hanem dinamikával és hangzással, meg a két énekhang (Anna és a testvére, Pásztor Sámuel hangja) kihasználásával, és különösen ott látszik ez szépen, mikor egyáltalán nem durvulnak, torzítanak és egyelnek, hanem szépen, finoman ritmusoznak (mint a 'Néha' verzéjében, meg a 'Gombóc'-ban), és csak egy leheletnyi kis torzítás van a gitáron. És ebből a tendenciából sokkal jobban kilóg a 'God Is Love and Love Is R'n'R' meg a 'Loverman Show Me Your Balls' ugráló lennykravitzkodása, mint a 'Cristophe's Song' vagy a '7.24' még le- és kitisztultabb, effektesebb háttere, melodikus éneke (akár Anna énekel egyedül, akár az öccse). A '7.24' egyébként tökéletesen bemutatja mindkét oldalt: egyrészt a gyönyörűen megtorzított pengetett alap meg-megállása az énekkel együtt rögtön felhozza Cseh Tamást (aki már a 'Néha' és a 'Gombóc' alapjainál amúgy is eszébe jutott az embernek, de az a szünet a "gyere, nézz... a szemembe" sorban hátborzongatóan szépen idézi meg), másrészt viszont a váltás akkordmenete nekem kicsit félresiklik, és ezen egyáltalán nem javít, hogy az ének itt átvált Balázs Fecóba ("az idő sara és INDULNI KELL", óistenem), szerencsére csak egy körre. Hát ilyen törések akadnak még a legszebb számokban is, és ilyen dögöt tud csendesen is csinálni a zenekar, és akkor nem is beszéltünk olyan kisebb, de szép megoldásokról, mint a 'Mars' legvégébe belehúzott felcsúszás vagy a 'Teszt' Joy Divisiont idéző indulása.
Ugyanakkor viszont mégiscsak figyelemre méltó, hogy pl. a magyar-angol váltások egyáltalán nem ártanak a lemeznek. Jól van, elsőre kicsit furcsa, az ember sosem tudja az ilyeneknél, akkor pontosan mit is jelent ez, de hát újabban több magyar lemezen is vannak váltások, akár egy számon belül is, a kérdés az, milyenek a szövegek, és a szövegek határozottan jobbak, mint az első lemezen. A 'Mars' Shakespeare-idéző pattogós betétein még szakállat is lehet pöndörgetni kordzakóban, a 'Néha' vagy a 'Gombóc' szövegében pedig kimondottan szépek a képek és a megoldások (a "csókból baracklekvárt" szerintem az egész lemez egyik legszebb képe). Sajnos, időnként viszont akadnak határozottan ügyetlen megoldások is: a 'Teszt' komplett második versszaka (a kéz-párduc kép és annak erőltetése), a '7.24'-be beékelt képzavar (mert egy arcba még lehet "belenézni", de egy kézbe én még metaforikusan sem tudok), vagy a 'Néha' refrénjében a "bátorság kell manapság középszerűnek lenni" (bár tudok ahhoz jelentést kapcsolni, hogy a középszerűséget épp egy relatíve lagymatag, a téma lendületét megtörő refrén hozza elő, ehhez tényleg bátorság kell, csak nem nagyon látom értelmét, az iróniáját persze igen). Ezzel párhuzamosan összességében az énekek is szépen vannak itt összerakva, a két karakteres hang (amiből az egyik egyben az arc is, hiszen élőben egészen biztosan Anna viszi el a színpadi produkció látványának és aktivitásának nagy részét) rendesen elválik és megmutatja, mit tud; talán a férfi énekek tolódnak kicsit a túlstilizáltság-pátosz felé, kimondottan különösen a gyengébb szövegrészeknél egyébként (és ez elég szerencsétlen hatást kelt), és ez kár, mert különben ez is egy kellemes és jól használt hang.
Mindezek után most már tényleg megnéztük Annáékat élőben is: először a SZIN-en, utána pedig szeptember végén az A38-on, a lemezbemutató koncerten. És míg Azazellót a SZIN-en nem győzte meg annyira a produkció, az A38-on, önálló lemezbemutató bulin engem teljesen. Anna valóban elviszi a hátán a színpadot, és a dalok dinamikája is többnyire nagyon erősen jön le, olyannyira, hogy néha épp az a probléma, hogy a szellősebb, nyugodtabb dolgok, mint pl. az 'Álmatlan' a program vége felé, kissé kifulladtabban, lazábban szólalnak meg, és nem úgy 'lazán', ahogy annak kellene. Persze, azért a kb. másfél óra végigtornázása után én nem feltétlenül hibáztatok ezért senkit. A lényeg, hogy az Anna & the Barbies így a második lemez után határozottan erős és szórakoztató a színpadon, még akkor is, ha nem épp forradalmi. Na és akkor mi van, ugyan ki akar forradalmat csinálni a magyar rockzenében és minek. Nekem bőven elég az, ha jók a dalok, egy-egy szövegrészlet úgy marad a fejemben, hogy az még hónapok múlva is előjön, és ha épp zavar a lennykravitzkodás, kimegyek elszívni egy cigit. Erre való egy koncert, meg hogy utána megállapítsuk: a Beat Dis élőben is ugyanolyan unalmas szar, mint lemezről, de élőben legalább tényleg súlyosan szól, nem csak akar súlyosan szólni.
Linkek:
Anna & the Barbies hivatalos
131975