Preferált zeneszerzőnk ezúttal kivételesen (és szerencséjére) nem halálosan aranyos plüssnyúllá változott; sőt, igazából át sem változott, csak van egy hasonló című zongoradarabja.2011. 01. 31.
Preferált zeneszerzőnk ezúttal kivételesen (és szerencséjére) nem halálosan aranyos plüssnyúllá változott; sőt, igazából át sem változott, csak van egy hasonló című zongoradarabja.
Philippel először a Virginia Woolf életét beteges fikcionális párhuzamokkal feldolgozó 'Órák' befogadási aktusa közben találkoztam. A film egyébként egészen jó annak ellenére is, hogy órákon keresztül csak szenvednek benne, és a végén persze lecsap a gennyes pusztulat. Viszonylag rövid találkozás volt, azt hiszem, a film közepe felé megjegyeztem, hogy "hát kurva jó a bazseva, nem?", mire a csajom azt mondta, hogy "háhogy a picsába ne, rohaggyámeg", és ennyivel egy időre le is tudtuk a dolgot.
Az idő meg csak telt, telt, egészen addig, amíg apám jóvoltából a kezembe nem került a Battlestar Galactica nevű (egyébként szintén egészen jó) sorozat, és el nem jutottam a második évad második epizódjáig. Milyen rettenetesen ironikus is ez egyébként, legcsodálatosabb zenei élményeim nagy részét kétségkívül apámnak köszönhetem, még a jó öreg Pink Floyddal is ő ismertetett meg egy remekbeszabott mosogatás keretei közt. Na, de lényeg a lényeg, ebben az epizódban van egy Philip Glass-szám, a "Metamorphosis" első tétele. A környezet nagyjából illik a BSG-hez, hőseink megállnak egy percre a világ végén, ledőlnek a kanapéra, és felidézik azokat a remek pillanatokat, amikor a szájlonok nem irtottak ki mindenkit. Hülye repülős picsa bedobja az aksival működtetett lejátszóba a lemezt, amit fiktíve a hülye faterja játszik, és: voilá, előttünk áll a világ végének zenei reprezentációja. Közben hatásvadászatként hülye repülős picsa narrálja is. Egyszerűen remek.
Azt hiszem, a második, ami feltűnt, az az volt, hogy ez a Philip csávó vagy egyáltalán nem tud zongorázni, vagy kibaszottul profin imitálja azt, hogy egyáltalán nem tud zongorázni. Az első az nyilván az volt, hogy ez nem ugyanaz a verzió, mint ami a BSG-ben elhangzik - gondolom McCreary újra felvette, meg jól kiemelte a középtartományt, netán újramintavételezte alacsony frekvencián, hogy elérje a remekbeszabott világvége-hangzást. Na de szerencsémre engem általában nem izgatnak a technikai részletek, leszarom, hogy ki hányszor nyúl mellé, a kraft érdekel engem. Az meg van ebben a darabban bőven.
A 'Metamorphosis' egy remekbeszabott kis öt tételes darab, ami elindul valahonnan, aztán három tételen át végigmegy mindenféle variációkon elképesztően repetitív módon; gyakorlatilag a csávó saját előadása mellett kb. azt hallani az egészből, hogy nyolcadokban terceket billegtet fél órán át rendületlenül. Egy átlagos tétel áll vagy három-négy strukturális elemből, amiket pofátlanul ismételget. Majd ezekután az ötödik tételre visszaér ugyanoda, ahol az elsőben tartott, csak egyetlen(!) plusz akkorddal kiegészülve. Mindamellett, hogy ez természeten gecire zseniális - ennél jobban már csak Roger Waters bír kibaszni a hallgatókkal, aki a koncerteket rendre a "ha tehetném, mindannyiótokat lelőném" diskurzussal indítja; vajon hogy fogja ezt kivitelezni a The Wall turnén? - még a zongora hangja is gecire zseniális, és ez már több zsenialitás, mint amit egy átlagos zeneműben előfordulhat. Ugye mondanom sem kell, zongorát kibaszott nehéz felvenni, mert hatalmas dinamikája van, és persze irtózatos mennyiségű formáns felharmonikusa; a legtöbb zongora hangjának teljesen egyedi karaktere van, borzasztó nehéz kiválasztani, hogy most akkor egy adott darabnak hogy is kellene megszólalnia, és mennyit lehet ebből rögzíteni. Szerencsére ez a Philip csávó rezzenéstelenül vette az akadályt, kibaszottul jól megy a zongora hangja a műhöz.
Legnagyobb szerencsénkre még Philip elbaszott zongorajátéka is nagyon jól megy a 'Metamorphosis'-hoz; mondanom sem kell, a tökéletes technikai perfekció nagyjából úgy verné agyon ezt a darabot, mint én azt a kibaszott zümmögő legyet két perccel ezelőtt. Repetitív darabot partitúrahűen előadni hatalmas faszság lenne, nyilvánvalóan. A 'Philip elbaszott zongorajátéka' néven elhíresült jelenség még külön jelentésrétegeket is hozzátesz például a második tétel tizenhatod trioláinál, amit azt hiszem, konkrétan egy majom is el tudna billegtetni pontosabban. És itt még sincs rá szükség, hogy pontos legyen, összeáll így is, sőt, még sokkal gyönyörűbbé, hangsúlyosabbá válik így. Vagy akár ugyanígy méltathatnánk azt is, hogy a harmadik tételről minden normális ember azt mondaná, hogy 4/4-ben van, pedig igazából 6/8 (kezdjétek csak el számolni).
Persze nem bírom megállni azt, hogy ne cikizzem kicsit a kortárs komolyzene előadói és befogadói oldalát egyaránt; mert az egy dolog, hogy a kortárs komolyzene előadói viszolygással tekintenek az olyan instrukciókra, mint hogy "üssed a zongora testét", "a vonó végével verd a hegedűt"; ez megbocsájtható emberi gyengeség, bár persze ettől függetlenül röhejes és megvetendő, 1700 körül a vibrato volt halálos bűn (elég végignézni a Bach-család műveit, ugye), oszt' ma mindegyikőtöknek benne van a repertoárjában, baszkikáim. Az is egy dolog, hogy a komolyzene mindenkori befogadói viszolygással tekintenek az olyan szerzőkre, mint mondjuk Ligeti György; elfogadom én, hogy Ligeti absztrakt hülyeségeit nehéz interiorizálni. Persze hogy nehéz, az elvonatkoztatás mindig nehéz dolog. Na de akkor miért nem lehet legalább ilyen Philip Glass-szerű figurákat játszani? Jó, Mr. Zoltán Kocsis (a világ leghallgathatlanabb Chopin-felvételeinek gyártójának) ízlésének biztos nem felel meg, de most őszintén, ki nem szarja le azokat az embereket, akik az egész életüket azzal töltik, hogy évtizedek vagy évszázadok óta halott szerzők darabjait játsszák partitúrahűen bazmeg, partitúrahűen? Akiknek a művészet az, hogy három ütemnyi kadenciába beletesznek öt új hangot?
Persze kurva sok technikai részletet lehetne méltatni mind a zeneszerzői, mint az előadói munkában, de ezzel cseppet sem kerülnénk közelebb ahhoz a bizonyos nagy J-betűs jelentéshez. Kurvára fölösleges lenne. Philip Glass (aki magát egyébként egyszerűen "botfülűként" aposztrofálta) semmi másra nem hívja fel a figyelmünket, mint hogy az előadói (és zeneszerzői) túlperfekció legfeljebb a halálosan unalmas, átélhetetlen szarok keletkezéséért felelős, de semmi olyanért, amit beraknánk a lejátszóba, és mindenféle tudatmódosító szer nélkül elszállhatnánk legalább egy röpke fél órára.
Hallgassátok, hallgassátok.
komolyzene Philip Glass zongora
131975