2011. 06. 14.
Mr. Richard Wright, akinek a munkásságából számítógépes játékot kellene készíteni 'Keyboard Hero' címmel (aztán South Park-epizódot forgatni erről), szarrábaszott világunk valaha volt legkevésbé helyén értékelt billentyűse. Helyes tehát, hogy obszcén oldalunk végre a legkevésbé sem illedelmesen elküld minden kételkedőt a mocskos kurva anyjába.
Valamiért azokat a billentyűsöket, akik nem azzal töltik az életüket, hogy hallgathatatlan, kétszázas tempóban hatvannegyedeket tekerő balfaszságokat vesznek fel, soha nem tudja senki helyén értekelni. Nincs ez másképp Rick Wright esetén sem, akitől kétségkívül soha nem hallottunk, és nagy sajnálatunkra korai halála miatt már soha nem is hallhatunk ilyeneket. És tagadhatatlan, ő a legkevésbé sem az a zenész volt, aki elé ha odatettük volna például Csajkovszkij B-moll zongoraversenyének kottáját, elblattolta volna; de mintegy harminc év gondos introspektív kontemplációt követően valószínűleg csinált volna belőle valami elborzasztóan gyönyörűt. Azt sem kétlem, hogy Mr. Richard Wright Bach csodálatos BWV 639-es jegyzékszámú F-moll korál prelúdiumát (aka 'Ich ruf zu Dir, Herr Jesu Christ') bárki másnál gyönyörűbben el tudta volna játszani, például mellotronon.
No de nem a világ igazságtalanságai ellen akarok én agitálni; szerintem egy billentyűsnek amúgy is nagyon-nagyon rosszul állna az efféle kúlság, kevés röhejesebbet tudok elképzelni, mint amikor valaki látványosan csapkodja a billentyűket. A zongora például egy nagyon érzékeny hangszer (higgyetek nekem, nekem kettő is van), épp úgy nem szabad rajta látványosan állatkodni, mint ahogy nem dugnád meg életed szerelmét a Blaha Lujza tér közepén.
{ide jöhet valami szép kép a zongoramechanikáról} Rick Wright zenéje egy csodálatos összhang a túlérzékeny hangszer, és a szerzői intenció között; mi mással is magyarázhatnánk például a 'Live at Pompeii' felvételein az 'A Saucerful of Secrets' alatt realizált "ököllel ütjük a zongorát" forgatókönyvet? Nyilván a legtöbbünknek, akik sosem játszottunk még zongorán többet a bocibocitarka valamilyen elbaszott implementációjánál, fogalma sincs arról, hogy milyen iszonyú lelki teher megütni egy zongorát. Hogy milyen kibaszott sok évig tart, mire az ember megismeri eléggé a mechanikát ahhoz, hogy pontosan tudja, mekkora erővel lehet legfeljebb megütni. Próbáljátok csak ki, menjetek oda egy zongorához, és próbáljátok meg a lehető legnagyobb erővel ütni a billentyűit, akár tényleg ököllel. Ugye, hogy nem megy, ugye érzitek, hogy nem akartok elpusztítani egy komplex, emergens tulajdonságokat felvonultató rendszert még véletlenül sem szétverni.
Pink Floyd
Szerencsére édesapám meglehetősen korán kezébe vette a zenei nevelésemet is, csodálatos emlékeim vannak még azokról a lemezekről is, amiket ezer éves, "Polimer" típusú magnókazettákról kellett hallgatni. Az első Pink Floyd lemez, amit sacc/kb 1998 körül hallhattam, szerencsére már egy fokkal modernebb típusú szalagra volt felvéve, és persze (nyilván) a csodálatos, 1975-ben kiadott 'Wish You Were Here' volt. Nem mellesleg egy kibaszottul hosszúra nyúlt mosogatás keretein belül hallgattuk, apám volt oly kedves, és előre megjósolta, hogy a 'Shine On You Crazy Diamond'-ot fogom a legjobban "lájkolni"; és tényleg. Azok az elborzasztóan gyönyörű szintetikus Gm-Dm váltások, amire Gilmour rájátszik (és milyen döbbenetes "zenei telepátia" működik Gilmour és Wright között mindig); vagy a IX. rész végén a 'See Emily Play' megidézése (nyilván ez csak később derült ki); megint csak azt tudom ajánlani, ha nem látjátok, milyen hihetetlen művészi teljesítmény ez, próbáljátok csak egymás után szépen legalább csak egy tiszta G-moll-t meg egy D-moll-t játszani - technikailag ez nem nehéz, de jó eséllyel rájöttök majd, hogy mi is ez ebben az, ami mégis, kurvára, szinte lehetetlenül nehéz.
Ellenben hadd szemeljek itt most ki néhányat a kedvenceim közül.
Julia Dream
A Julia Dream a mellotron használatának leggyönyörűbb példája; ugyan a Wikipédián Wrighton kívül körülbelül minden más állatot emlegetnek, mint autentikus mellotron-végfelhasználót, de ne higgyetek nekik. A mellotront pontosan ezen a visszafogott módon kell megszólaltatni, aohgy ebben a számban Wright teszi; csak néhány hang, csak néhány álomszerű futam, am I really dying?
Paintbox
A Paintbox leginkább az Em9 akkord használatának leggyönyörűbb példája; vagy épp annak, hogy mennyire elmebetegnek hangzó zongorákat lehet tenni egy Em9-et játszó gitár alá. A videoklip külön vicces, mindig csodálkozom, hogy az ilyen forgatásokról a művészeket nem egyenesen a sárgaházba viszik.
See-Saw
A See-Saw-t Wright maga is 'the most boring song ever'-ként aposztrofálta, és mégis, ennek ellenére, én rettenetesen szeretem. Ezt nyilván csak nagyon személyes indítékokkal magyarázhatnám; de mégis, mégis, van ebben a számban valami nagyon megrázó. Ugyan, vajon ki ül a mérleghinta másik oldalán, ugyan.
Sysyphus Part II
Az Ummagummával kapcsolatban régen az volt a problémám, hogy nehéz eldönteni, hogy a stúdiófelvétel, vagy a "hülyéskedjünk tele egy negyed lemezt mi mindannyian" oldala-e a hallgathatlanabb; hát azóta már sikerült eldöntenem, h a stúdiófelvételes része ugyan konkrétan hallgathatatlan (például az ezen közölt 'Astronomy Domine' verzió mindennél rosszabb), de a második lemezben azért van valami tagadhatatlanul szép. És ennek egy egész jelentékeny része a Sysyphus Part Two, amiről egy döbbenetesen szép fan videót is megnézhettek itt (egyből belekeverve a Part Four-t, és némi hatásvadász háborús montázst a végére); azért ebből is látszik, hogy Wright igazából mekkora rock'n'roll állat, én ilyeneket sosem mernék csinálni egy igazi zongorával.
Cymbaline
A Cymbaline az egyik legnyomasztóbb szám, ami felvonultatja az Azimuth Co-ordinator-t, és azon nem kevés Pink Floyd számok egyike, amik egyáltalán nem működnének Wright nélkül. Én nagyon szeretem ezt a számot, egészen sokat is szoktam játszani zongorán; régebben még reverbeztem is magamat mikrofonnal, de erről azóta már leszoktam, le a hiúsággal, öreg vagyok én már, éppen mint Jasszer Arafat (az utcán meg patkányok rohannak). A Cymbaline egy nagyszerű darab, aki látja, hogy miért, annak úgysem kell elmagyaráznom, aki meg nem, annak már eleve mindegy volt. Én kérek elnézést.
Love Scene Version 4
Love Scene V4, hát ez egy hihetetlen teljesítmény, ugye, hogy soha semelyikőtök nem merne egy ilyet eljátszani zongorán, mind attól félnétek, hogy most majd kiderül rólatok valami rettenetes fontos. Pedig dehogy; ember nem lehet képes ilyen finom, csodálatos szeretetre, mint ami ebből a felvételből árad. Nekem ez az egyik személyes kedvencem Wrighttól, szinte mindent hallani egyszerre ebben a felvételben, amitől ő nagyszerű és megismételhetetlen.
Atom Heart Mother Suite
Érdekes módon az Atom Heart Motherről Gilmour és Waters is azt állítja, hogy egy borzasztó dolog, amit a kukába kell dobni, és soha többé nem hallgatni. Én őszintén szólva kétlem, hogy igazuk van; ha más nem, Wright szólamaiért a 'Father Fuck' alatt mindenképp megéri meghallgatni, hiszen ugyan ki más tudott volna ilyen egyszerű és szép orgonákat komponálni ehhez. Ugyan ki a faszom tudta volna mindezt így eljátszani rajta kívül. Engem legalábbis mindig a hideg kiráz attól, hogy "||:Tralala-TRA (lehelletnyivel több szünet a kelleténél)-la-laaa", olyan hihetetlenül nehéz ezt akár csak icipicire is hasonlóan eljátszani.
Summer '68
Ha a Love Scene V4 az "egyik" személyes kedvencem, akkor a Summer '68 az "ultimét" kedvencem; sőt, a Summer '68 az a szám, amiért az évezredekben mérhető zenetörténelemnek megérte léteznie. A szöveg és a zene döbbenetes szintre emelt összhangja jelenik itt meg; az egyetlen viccesnek gondolható struktúraelem itt a második refrén (mű?)rezesei és a kivezető versszak zongorafutamai közti nagyon hirtelen váltás.
Wearing the Inside Out
Ez számomra egy újabb nagyon-nagyon ikonikus szám (okát elhallgatnom illő és istenes immár); itt bal oldalt megint csak egy hihetetlenül elbaszottul szép verziót csodálhattok meg. Én igazából nem is tudok mit mondani erről a felvételről, egyszerűen tökéletes, és kész. Énekeljük együtt, from morning to night I stayed out of sight, hát igazából ezt át kellene keresztelni 'Programozó Dal'-ra.
Against the Odds
A 'Wet Dream' az a lemez, aminek a megszerzésén vagy másfél évig munkálkodtam (ez mondjuk inkább csak engem minősít), de végül sikerült, és tökéletesen meg is felelt a várakozásaimnak. Ezen a lemezen egyetlen fölösleges szám sincs. Különösen szép az 'Against the Odds', már az intróból látszik, hogy nem lesz könnyű dolgunk, és a szöveg sem segít.
Breakthrough
Szégyen, de fogalmam sincs, hogy ez a lemez, a Broken China, egyáltalán micsoda is. Tagadhatatlan, hogy teljes egészében eddig mindössze hatszor hallottam (ez meg szinte bármilyen zenéhez kevés), kivéve az utolsó számot, a 'Breakthrough'-t, amit száznyolcvannyolcszor. Biztosan öregednem kell még ehhez, vagy valami ilyesmi; aligha hiszem, hogy évtizedek után egyszer csak bedobna egy rakás szart az úriember. Nagyon sajnálom, de nem bírok erről a lemezről mit mondani. A 'Breakthrough' gyönyörű (sőt, Pilinszkyvel szólva gyönyörü), itt a bal oldali videón meg is csodálhatjátok, Sinead O'Connor helyett magával Wrighttal, aki láthatóan zavarban van.
És annyi minden más
És még annyira rettenetesen sokat szeretnék írni más számokról; ott van például a csodálatos Echoes, aminek a Leslie-n át szóló zongorái, azt hiszem, mindannyiunk agyába örökre beleégtek; ott van a Great Gig, amit oly sokan méltatunk (a kritikus is ember); ott van a Holiday, aminél zeneibb reprodukcióját sosem hallhattuk egy teljesen szétbaszott nyaralásnak; ott van a 'Cat Cruise', vagy a 'Summer Elegy'; nagyon sok minden van itt még, amiről lehetne, és kellene írni.
Halál (2008)
Rick Wright korai halála engem eléggé rosszul érintett; nem csak amiatt a szomorúság miatt, ami minden embert elfog, amikor nemhogy egy kivételes, de akár csak egy egyszerűen "jó" ember (bármit is jelentsen ez) meghal, sokkal inkább azért (és ez nagyon önző, egyáltalán nem méltó ok), mert az ő zenéje volt az egyik dolog, ami mindig tartotta (és most is) bennem a lelket, hogy annak ellenére, hogy tizenegy éve zongorázok, és igazából lófaszt sem tudok csinálni a hangszerrel, csináljam tovább. Azóta is borzasztóan sajnálom, hogy amikor meghalt, lefogta a kezemet a csend, és nem tudtam írni róla (de olvassátok el újra azazello cikkét); azt hiszem, most végre sikerült legalább részben elmondanom, amit szerettem volna erről, még ha rossz szokásom szerint évekig is tartott.
Mr. Richard Wright, köszönünk (köszönök) mindent. Még rettenetes mennyiségű viszkivel felvértezve sem találok szavakat arra, amit el szeretnék mondani. Így hát maradjanak újra a csendek. And there before your opening eyes / the self you've never known.
131976