2011. 06. 10.
Egyáltalán nem könnyű feladat egy az ember elmúlt két-három évét igencsak markánsan meghatározó zenekar új anyagáról elfogultság nélkül írni; aztán - kis gondolkodás után - az ember rájön, hogy tulajdonképpen nem is kell: bevallottan elfogulatlanság mentes meglátások jönnek a még mindig szép zenét játszó ronda zenekar, a Death Cab for Cutie napokban megjelent új lemezéről.
A Death Cab for Cutie neve Ben Gibbardéval együtt azért már jó sok publicitást kapott a Cluster One-on korábban is, ami azt hiszem teljesen érthetően következik a bevezetőben említettekből: úgy körülbelül 2008 nyara óta ez a fura kis amerikai indie zenekar nagyon-nagyon sokat forgolódott az mp3-lejátszómmal együtt a fülemben, meg úgy általában a fejemben is. Az első találkozásunk óta eltelt három évben megírtam már róluk, hogy mennyire bájos naivitású, esztétika-centrikus zenéket is csinálnak ők, aztán hogy - ezzel kontrasztban - néha milyen nyomasztóan betegeket, majd nemrégiben Ben Gibbard frontember elektronikus kalandozását, a Postal Service-t is boncolgattam egy kicsit. Valamikor ez utóbbi cikk írásának idején hallottam, hogy idén tavasszal jön az új lemez Codes & Keys címmel, ami óta már-már kötelességtudatból is szorgalmasan tűkön ültem, várva, hogy vajon merre is lép a zenekar a 2008-as Narrow Stairs után, aminek kapcsán anno megismertem és megszerettem őket.
Persze nem sokkal a megismerés után az is gyorsan tisztázódott, hogy a Narrow Stairs messze nem a legjobb Death Cab lemez; a legjobb Death Cab lemez természetesen a 2005-ös Plans, és ez az a pont, ahol a zenekar történetének boncolgatása után végre átintegrálódhatunk a jelenbe: a Codes & Keys ugyanis sokkal jobban hasonlít a Plans-re, mint bármelyik másik Death Cab albumra. Kínos önismételgetésről lenne szó? Kicsit izgulós újrahallgatás, fellélegzés: egyáltalán nem. Nagyon sok aspektusa más ennek az új anyagnak, mint a mélységes-melankolikus, passzívan mélázó és elvágyódó (és szép) Plans-nek volt; 2011-ben egy összességében sokkal pozitívabb, aktívabb, úgymond az érem mindkét felét megmutató lemezzel állnak elő ezek a ronda bellingham-i srácok, ami sokkal inkább hangszerelési megoldásaiban zengeti vissza azt a bizonyos 2005-ös kiadványt. A pozitívság meg (ami korábban egyáltalán nem volt a zenekar sajátja) Gibbard bevallása szerint nemrégiben megköttetett házasságának köszönhető... Hát igen, ez is érződik (e helyről is gratulálunk, Ben), de szerencsére azért továbbra sem dominál a szégyenlős lúzer gimnazista hangján elénekelt dalok fő koncepcióiban.
Node mégis, mi az, ami itt más? Kezdve azzal, hogy míg a korábbi Death Cab albumok mindig sokkal inkább személyesek, emberközeliek, többnyire individuális problémákkal foglalkozók voltak, a Codes & Keys feljebb mászik egy pár emelettel, és onnan lefelé nézve sokkal generálisabb témákat céloz meg (akár mint a nyitó 'Home Is a Fire', ami a "semmi sem a régi" keserédes tapasztalatát hozza, vagy épp a lemez előfutáraként már áprilisban kiadott, hatalmas ívű, katartikus-epikus 'You Are a Tourist', ami olyan egészen megfoghatatlan koncepciókkal zsonglőrködik, mint az emberi kételkedés (miben?), és továbblépés (min?), amik így együtt egy egyedi értelmezésre teljesen nyitott, magában kényelmesen súlytalan keretet adnak az egész lemeznek). A 'Home Is a Fire' nagyon fura és fontos választás, mint kezdet: a nagyon steril, távolságtartó hangzást szépen ellensúlyozzák maguk a dallambeli váltások, amik egy-egy másodperc alatt tudják nyomasztó-sötétből pozitív-természetesbe átlendíteni a hangulatot, ami ugye a dal fent említett központi témájához, a "semmi sem marad ugyanaz"-feelinghez igencsak jól passzol.
Ahogy azt a tagok előre meg is mondták, valóban sokkal több zongora van a lemezen, mint eddig bármikor, ami ugye azért érdemel külön említést, mert a Death Cab mindig is egy elég tipikusan gitárközpontú, lassú/középtempós, dallamos rokkendrollt játszó banda volt. A nem várt hangsúly a zongorán megint csak mutatja a fejlődési vágyat, az előrelépést; az ezzel vállalt kockázat pedig szerintem - pont az iránymódosítás, az újdonság-faktor miatt - teljesen megérte. Bár megvannak a tipikus Death Cab dallamoknak beillő gitármenetelések is (a Gibbard újdonsült feleségének dedikált 'Monday Morning' például, vagy a könnyed, lendületes, a végén megjelenő kis dallammal egy-az-egyben a Plans-re utaló 'Undernearth the Sycamore'; ezek tulajdonképpen jöhettek volna bármelyik korábbi lemezről), az ezekhez hasonló kötelező (és teljesen korrekt) sablonszámok mellett a 2011-es opuszra mégis inkább az újdonságok okán fogunk emlékezni. A címadó 'Codes & Keys' alapjában eléggé klasszikus zongoramenete végül szépen kiegészül a vonósokkal (az alapot én pl ebből a Cat Power számból ismerem, de sokban fogadnék rá, hogy már ő is lopta valahonnan), a 'Some Boys' sodró, mély akkordjai és torzított éneke ügyesen és főként autentikusan önt lelket az egyedül alvó fiúkba (a feje és hangja alapján valószínűleg maga Gibbard is sokszor volt már ilyen helyzetben), nomeg ott van az egészen Pink Floyd-os, szétfolyó 'Unobstructed Views', ami talán az album legfurább dala is.
Hangszerelés szempontjából az új lemez borzasztóan és egyértelműen minimál, ám a végeredmény újra megerősíti bennem a hitet, hogy a jó zene tényleg majdnem mindig nagyon egyszerű. Az szimplicitás mellett pedig sokkal nagyobb teret kap az elektronika is, ami zenei szemmel nézve megint csak távolít, tágít, teátrálisabbá tesz. Bár semmiképp nem merül fel hibaként, de az elektro-alapok, háttérzajok mellett a dob végig elképesztően szűk keresztmetszetben játszik szinte teljesen gépiesen, ami bár ad egy fontos határozottságot, néha már-már túl száraznak tűnik; a gitárokkal nincs semmi baj, egyedül Nick Harmer amúgy zseniálisan pontos és jól kitalált basszusait hiányolom, amik eddig mindig szépen kihallatszottak, most viszont valahogy kevésbé tűnnek kreatívnak, bár ez fakadhat az alapkoncepciónak tűnő, a Death Cab-től újszerű távolságtartásból is.
Összességében fontos elmondani, hogy mint eddig egyik korábbi lemezzel sem, a Death Cab-nek valószínűleg most sem az volt a célja, hogy mozdulatlanná dermesztve a székhez szögezzen minden hallgatót. Bár itt már jelentősen több olyan dal van, aminek akár ilyesmire is lenne potenciálja ('You Are a Tourist', 'Some Boys'), a fő fókusz - és ez itt a lényeg, a kontinuitás és az önazonosság - továbbra is az esztétika marad, a kerekség és az a ritka fajta bájosan őszinte játék és dalírás, ami után tényleg nincs semmiféle - amúgy igencsak divatos - csendes, cinikus mosoly. A Death Cab nem esik szét trendi és olcsó disszonanciákra, ugyanakkor nem is elvont faszarcú művészkedéssel áll elő: csak csinálja tovább a szép zenét, és kész. Az meg, hogy mindezt megjelenésében, allűr nélküliségében és hozzáállásában továbbra is mennyire szimpatikusan csinálja, csak hozzátesz az egész élményhez. Nemrég végleg el is döntöttem, hogy a következő pár évben kötelező lesz megnézni őket valamikor élőben, még annak ellenére is, hogy mennyire csúnyák.
Linkek:
Death Cab for Cutie hivatalos
Szar-e, ha szép? (Death Cab for Cutie: Plans)
Zenés betegségek, beteges zenék
Elektronika-e vagy?
Ben Gibbard Codes and Keys Death Cab For Cutie indie Plans
131975