2011. 12. 05.
Az ember rettenetesen nehéz helyzetbe kerül, ha egy olyan lemezről kell írnia, amit nála vettek fel, pláne, ha olyasféle zenéről van szó, amit általában nem is szeret. Szögezzük le előre: a Music for Porn kurva jó, és aki mást gondol, az egy szar kis köcsög.
Valamikor akkortájt kezdtem el rettenetesen örülni annak, hogy én nyomkodhatom a record gombot meg húzkodhatom a potikat és szophatok a kábelekkel, amikor egyszer a Zombie Girlfriend (egyébként meglepően szórakoztató) frontembere átjött hozzám inni, és felvett egy számot - azt hiszem, 'Raiden'-nek hívják, és sajnos nem került rá a lemezre. Én igazából nem nagyon szeretem az ilyen hülyére torzított zenéket (legfeljebb iváshoz), viszont mindig lenyűgöztek azok a zenék, amiknek nem látom át könnyedén a belső struktúráját. A Zombie Girlfriend pedig pontosan ezzel hoz új élményt a "torzíccsadbe jolesz jolesz" vonalon belül az életembe: hogy lehetetlenül elrugaszkodott zenei struktúrákat rak össze szinte már a naiv festészethez hasonló képteremtő erővel bíró szöveggel, úgy, hogy közben egy pillanatra sem esik ki a nyomorultul ostoba, háromakkordos fosok műfajából.
A Music for Porn, ahogy én látom, egy mélyen (ön)ironikus lemez - annak ellenére, hogy egy olyan szobában vettük fel, ahol az énekszólamok felvételei alatt folyton baszogatni kellett az éppen ott ivó embereket, hogy fogják már be (de sokkal inkább húzzanak ki a konyhába), döbbenetesen, minden lófáj-hagyományhoz méltatlanul kurva jól szól (én már alig várom a koncerteket); a címével szöges ellentétben teljesen elfogadhatatlan bármi jóféle poreszhez (én tényleg megpróbáltam, de tényleg nem). Annak ellenére, hogy számtalan helyen megpróbálja magát érvényteleníteni elidegenítő hanghatásokkal - gondoljunk itt akár a 'Velvet Underground Intermission' művészien rákevert gerjedéseire, amiket nekem volt szerencsém eltáncolni egy fejhallgatóval és egy mikrofonnal, vagy éppen a 'Bad Sound' elején és a 'Golden' végén feltűnő folyton áthangolódó zongorákra - végig összeszedett és konzekvens tud maradni. És még történet és koherens narráció is van, döbbenetes ez.
Különös egy állat a 'Bad Sound', a lemez első száma, ami megnyitja a majd' negyven percen át húzódó történetet. Ha gonosz lennék, azt kérdezném, mi más lenne ez a szám, mint a leggusztustalanabb demonstrálása annak, hogy a lófáj egyetlen értelme az, hogy jól megbaszhasd a bedrogozott bölcsész ribancokat a koncerteden, akik azt hiszik, hogy menő vagy? Szerencsére azonban nem vagyok gonosz; nekem erről a számról igazából a 'Man Next Door' jut eszembe, az ember nem akar többé hazamenni (nem akar többé elmenni), nem akarja többé sosem hallani, hogy mit művelnek a szomszédok.
Hál' Istennek, az 'FLNR' egyből fel is oldja az ellentmondást: ugye, mi baj lenne azzal, hogy a szomszédban olyan ártalmatlan dolgokat csinálnak, mint például a baszás: hát éppen az, hogy a szomszédban épp az Ön csaját dugja az Ön legjobb barátja (és már legutóbb is valószínűleg ez történt, "at least twice"), ez ám az igazi borzasztó hang. És az ezután következő számok pontosan a faszarcú gyász szakaszait reprezentálják.
Itt van például a 'Surf's Down', megdemózza minekünknek a jó öreg sokkot (álmomban mindig eljössz hozzám), de ó, it's so sad. Nincs erről sok mindent mondani: amilyen rövid (a legrövidebb szám a lemezen), épp annyira jól leírja a döbbent csendet. A szám legjobb részei azok, amikor semmi nem szól, csak várunk.
A 'Call Any Time'-ban kerül elő először a lemez gusztustalanul macsó narrátora, és elénekli nekünk a gyász legszebb szakaszát, amikor a szerencsétlen szubjektum megpróbálja erőszakosan eltüntetni még az emlékeket is a fejéből; "call any time, call me any time", mondja valami szerencsétlen ribancnak, épp csak annyival árulja el magát, hogy "I know your boyfriend, I know he'll be fine", hiszen hogy is ne lenne jól, ha eddig is ketten dugtuk a csajomat, mi sem mutatja ezt nekünk még jobban, mint az "én vagyok te" sötét tudathasadása; "I ruin lives for fun", mondja nekünk a narrátor, a csaló szerepébe képzelve magát. Könnyebb így, biztosan.
Nagy szerencsénkre aztán a 'Filler'-ben sikerül meglépni a következő részt is, eljutunk az elfogadásig; a hisztérikus gitárszólam mellett megtudjuk, hogy narrátorunk sem az Ön barátja, sem az Ön apja, sem az Önnek senkije, sőt, "you're not the only one", a végén odaköpve megkérdőjelezve az excsaj ontológiai státuszát - "you're not"; majd egy rettenetesen sávhatárolt hangzású, háttérzajokkal megküldött kivezető részben megtudhatjuk, hogy nem vinné már haza a csajt; sőt, még a tesóit is megbaszná, nyilván csak hogy fájjon.
És aztán meg is érkezünk a leghosszabb szakaszhoz (a lemez leghosszabb számához), amikor szerencsétlen narrátorunk egyre messzebb kerül a nyomasztó gondolatoktól - mennyire szépen szimbolizálja ezt az orgona és a gerjedések (gerjed! gerjed!) előrenyomulása az elhalkuló, ostinatót játszó zongora elé; "it's no surprise", mondja nekünk.
A 'Levitate'-en pedig végre kikerülünk a gyászból: itt már nem az 'én' szenvedéseivel, sokkal inkább a külvilág felé fordulással találkozhatunk: nyilván a "you", akiről a szöveg beszél, nem lehet az eddigi "you", hiszen tőle aligha éreznénk úgy magunkat, mint a kibaszott Empire State Building. Lebegni (a faszba fel) pedig még annyira sem sikerülne az eddigi címzettől. Említést érdemel még az is, hogy ez a lemez legbonyolultabb dallamvezetést bemutató száma: szinte már az ellentpontozásra is sikerült ráéreznie itten a szerzőknek.
A 'She Never Smiles'-on valószínűleg a világ leggusztustalanabb I-IV-V-re épülő témáját hallgathatjuk két egész percen át; elkerülhetetlen, hogy egy újabb kapcsolat csak problémákkal indulhat, semmi sem olyan, mint régen: jól megmutatja eztetet nekünk a "She never smiles" és az "I don't wanna sing this song anymore" megint csak hisztériába csapó ismétlése.
Egy ennél is sokkal szebb állapotot jelenít meg nekünk a 'Hitting on Her', ami egyébként a lemez legviccesebbre sikerült száma: a számot nyitó énekes szinte Tom Waits-et is megütő gonoszságával szemben a második hang egyszerűen minősíthetetlenül szánalmas vinnyogása áll; ha nem tudnám, hogy egyszerűen csak kurvára be voltunk baszva a felvételnél, azt mondanám, hogy ez azt szimbolizálja, ahogy a mélyen maszkulin vonásokat mutató Igazi Férfi elnyomja a vinnyogó kis pöcsöt - nem kell itten többé szerelmesnek lenni, a szerelem, a rányomulás igazi jelentése az, hogy szét kell verni a csajt, széjjel, szanaszéjjel szarrá. Hát van-e szebb, mint amikor a Hobó-fordítás logikája már angolul is megjelenik? "Hit the road, Jack", mondják nekünk.
És aztán el is jutunk a lemezt lezáró 'Golden'-hez (a végén a 'Bad Sound' elejéről megismert folyton áthangolt zongorákkal, a záró F-dúr nélkül); szépen megadja az egész szituáció lezárását, ahogy a csak az egyik énekes helyett itt csak a másik énekes tolja a művészetet: a szöveg mintegy összefoglalja az eddigieket, narrátorunk "been subject to temptation" (nyilván hogy ha a rányomulás már nem ment túl jól, legalább szétverje a csajokat), de az önpusztítás és gyilkosság sötét gondolatai után mégis csak a szép emlékek maradnak, a lemez talán egyik legszebb és legváratlanabb sorával, amiből megtudjuk, hogy "you made it so believable", miközben az ember leginkább a tipikus "unbelievable"-ra számítana.
Így is van ez: ezen a lemezen teljesen hihetővé teszik nekünk azt, hogy a mi szánalmas kis életünk is egy kis tragédia (és mégis van megbocsájtás); pontosan ez a nagyszerű a Zombie Girlfriend-ben, már az 'I Hope You Don't Mind' is a mindannyiunk életét kísértő, ciki dolgokat írta le, és nincs ez másképp itt sem. Időnként mindannyian vagyunk szánalmasan szerelmesek, időnként mindannyian szeretnénk (fiktív Hobósan) szétverni a csajunk rusnya kis pofáját, vagy éppen (tényleg) rányomulni a következőre.
Persze ezen túl rettenetesen rossz dolgokat is lehetne mondani erről a lemezről: például mindenképp fel lehetne hozni azt, hogy mennyire szerencsétlen dolog az énektechnika tökéletes hiányát torzításokkal eltakarni; hogy mégis ki a faszt érdekelnek újabb G-D-C-D (művészibben G-D-Em-\) számok.
Ahogy általában az efféle lemezeken, a zene nyilván itt se túlzottan érdekes (sőt); a szokásos versszak-refrén-bridge struktúrák csak egy egész kicsit vannak összezavarva (itt-ott teljesen érthetetlen, de többé-kevésbé működő kiállásokkal). Amik talán a leginkább összezavarják a lehetséges értelmezéseket, azok a számok elején vagy végén (a 'Velvet Underground Intermission'-nek egyenesen a középrészben) megszólaló változatos hanghatások - elhangolódó zongorák és gerjedések kövezik ki a Music for Porn sötét útját. A szerzők azt mondták nekem, hogy ezek egész egyszerűen azért vannak, hogy ne lehessen "csak úgy" visszatekerni a számokat, szenvedjen a hallgató; én azonban ebben aligha hihetek, mert ugye ha azt szeretnék, hogy a befogadó durván szopjon, olyan zenét írtak volna, mint amilyeneket én szoktam. Én sokkal inkább úgy tudnám ezeket értelmezni, hogy teljesen hatásosan szétverik a hallgató jól fókuszált figyelmét; nyilvánvalóan a popzene sokkal jobban bemegy a fejedbe, ha nem azt várod, hogy az lesz.
Harmóniaváltásaiban azonban a zene nagyrészt teljesen nyilvánvalóan a populáris hulladékok gusztustalan talaján mozog: talán a legszebb példa erre a 'FLNR' utolsó refrénjének nagyszekunddal feljebb hozása (ez még komolyan az én agyamat is felbassza); de nem feledkezhetünk meg az egész lemezt végigkísérő (talán csak a 'Velvet Underground Intermission'-ön elfelejtett) ostoba négynegyedes bítekről sem. Ahogy a lemez egyik szerzője mondta nekem, "a dobok azért jók... hukk... mert olyan jól összerántják... hukk... a szart...", és hát valóban pontosan ezt is figyelhetjük meg szinte az összes számon. A klasszikus összhangzattan tankönyvek szerkesztői büszkék lennnek még a 'She Never Smiles' <irónia>elképesztően bonyolult</irónia>, a tonikát, dominánst és szubdominánst egyaránt bedobó harmóniafűzésére.
Nagy szerencsénkre azonban van két egész szám is, ami kilógni látszik a zenei koncepcióból (amely teljesen nyilvánvalóan szőke tini picsák megdugásáról szól úgy egyébként): először is, itt van a 'Velvet Underground Intermission', aminek nyilván semmi köze nincs a Velvet Undergroundhoz, viszont meglepő dolgok történnek benne. Viszonylag ritka az, hogy egy alapvetően ostinatokra épített szám nem válik három perc után unalmassá (és ez egy nagyon jó indikátora annak, hogy szar vagy jó zenével/zeneszerzővel van-e dolgunk).
Itt van például az, hogy az elején a túlvisszhangosított, lassan felhúzott álomszerű gitárzajkavalkádra ráépül egyes számú basszusgitár és az akusztikus gitár, majd behoz erre egy döbbenetesen gonosz második basszusgitárt, ami szinte tökéletesen kivitelezett ellenpontos szerkesztésnek hat - technikai hülyeségektől eltekintve meg egész egyszerűen kurvára zseniális, még a huszonhetedik hallgatásnál is jól működik - és nem mellesleg ez az ellentét, hogy egy alapvetően kellemes hatásra ráépül egy mélységesen lehúzó és depresszióba taszító másik hatás, a szövegben is megjelenik: "staring into your deep brown eyes", mondja nekünk az énekes csávó, majd nem sokkal később hozzáteszi, "it's no surprise", és ezzel pontosan ugyanazt a jelentést tárja elénk, amit a két, egymással játszó basszusgitár. Persze, kerülhetünk tök messze a nyomasztó gondolatoktól; de ugye, mégis kinek ne lennének meg azok a borzasztó napok az életében, amikor csak arra tud gondolni, hogy mi mindent baszott el? "It's no surprise", mondják nekünk, és tényleg ezzel kell beérnünk, a bűntudat az legalább már nem meglepő.
A 'Velvet Underground Intermission' után érkező 'Levitate' főleg a sorok végén szétesést választja a bemegyazönfejébe-hatás eléréséhez hasonlóan zeneileg, mint ahogy szövegileg tette. Figyeljük meg, hogy a sorok általában a végükön dobják be a totális hülyeséget, mint például "you make me feel like the Empire State Building", vagy éppen "levitate, levitate, levitate the fuck outta here" (ha már lebegés, miért "a faszba el innét"?), és épp ugyanúgy a négy ütemnyi főtéma épp az első három ütemnyi egy-két hang körül kavargás után csinál egy brutálisan gyomorbavágó, még sokadik hallgatásra is ereszkedésnek tűnő ugrálást két precízen megtartott váltóhang között.
Music for Porn - 8/10. Egy pont levonás jár azért, hogy folyton azt kellett hallgatnom, ahogy a kibaszott dobgépet ráveszik minősíthetetlen dolgokra; egy meg azért, mert dögunalmas billentyűket kellett rajta játszanom, bár legalább a 'Hitting On Her'-en ezek jók is.
És azt hiszem, minden Zombie Girlfriend-rajongótársam nevében mondhatom, nagyon-nagyon várjuk, hogy ezek a számok előkerüljenek koncerten, we'll levitate the fuck up, lehet hogy most végre a ZG ivás mellett tépésre is jó lesz.
lo fi popzene Zombie Girlfriend
131975