Álmomban a két zombi csajom voltam, és egymással játszottam. Trú élménybeszámoló a Zombie Girlfriend pénteki koncertjéről.2011. 05. 08.
Álmomban a két zombi csajom voltam, és egymással játszottam. Trú élménybeszámoló a Zombie Girlfriend pénteki koncertjéről.
"Kúlnesszfaktor már megint az egekben", jegyzem meg magamban gonoszul, amikor végre letántorgok a részegek legyilkolására szánt lépcsőn a pincehelységbe, vagy egy órával a soundcheck előtt. Hiába, inni kell. Egész kedvesnek látszó srácok ezek amúgy, bár azért a napszemüveget hiányolom; söröznek, kivéve persze a rangidős kollégát (ő a "kúlul ülés" művészetét már tökélyre fejlesztette, igazi példakép), aki viszkit iszik. Igaza is van, szerzek magamnak én is. Kemény nap volt ez, vagy négy és fél órát töltöttem azzal, hogy a Duna partján meg a belvárosban sétáltam; további másfelet meg a Károlyi kert legelhagyatottabb padján olvasással, és ez idő alatt csak egyetlen dupla viszkit bírtam meginni, attól is csak szomorú lettem.
A soundcheck előtti diskurzus legfontosabb következtetése az, hogy "a fények intelligensebbek, mint mi", azt hiszem, ez sokat elmond a művészetről. Szerencsére, mire az első zenekar befejezi a hangosító csávó instruálását, nekem már eléggé sikerül feloldódni a viszkispoharakban (a Hobóra emlékeztető, piát adagoló úriember is egyre kedvesebbnek tűnik), már egyáltalán nem vagyok zavarban, így aztán az összes "egyes, kettes, megérett a meggyes, ÁÁÁÁ"-bohóckodásra sikerül legkedvesebb Placebo-rajongó barátommal Brian-duetteket énekelni.
Miközben a csávók tolják keményen a soundchecket, szerencsére végre megérkezik a csajom is (egyelőre nem zombi, de gondolkodom a megoldáson), egyből kiderül, hogy semmiféle megegyezés nincs köztünk abban, hogy melyik srácot is vinnénk haza a zenekarból. Tagadhatatlanul kúl a Zombie Girlfriend, jegyzem meg magamban letörten (és kortyolok egyet a sokadik viszkiből), efféle kérdésekben eddig mindig sikerült megegyezésre jutnunk.
Valamikor ekkortájt sikerül megenni a szendvicset is a Zombie Girlfriend legnagyobb rajongóival, hát nem is tudtam, hogy Budapesten ilyen egyszerű közterületen szendvicset enni. Visszafelé kötelező rácsodálkozás a lámpákra, hogy milyen szépek; a szendvics és a viszki kombinációja mindig sokkal viccesebbé teszi a környezetet, mint amilyen az valójában. Szerencsére npluszegyedjére is túlélem a lépcsőt, a csajok (még mindig nem a zombik) egészen az első sorig vonszolnak előre. Vicces ötlet, sosem voltam jó az első sorban, de hát ilyenkor már nem bír tiltakozni az ember, ugye.
Némi újabb soundcheck-maszatolást követően a csávók eltűnnek a színpad mögött, engem meg kicsit nyugtalanítani kezd a tény, hogy a fülemtől fél méterre egy baszott nagy hangfal van, de hát a művészetért meg kell szenvedni, az ember fizet érte minden nap. A hangosítás egyébként a legszebb lo-fi hagyományokat idézi, bár gyanítom, egyáltalán nem intencionáltan.
Hál' Istennek hamar előkerülnek újra, immár kúlságuk teljes fényében (döbbenetes, hogy egy zenekar mennyivel kúlabb, mint egy nem zenekar) - jól is teszik, a látótávolságot a dohányzó kollégák kb. egy méterre csökkentették, és az is rohamosan fogy (rettenetes belegondolni, hogy jövőre már ilyen nem lesz). Benedek (középső csávó, asszem ő lesz itten a lead) vicces dolgokat mond, bár be kell vallanom, a horogkereszt alakú húgyozást nem teljesen értettem. Biztos a szuperartikuláció hiányának, és a szendvicses viszki-mentesség hiányának konstellációja teszi ezt. Akárhogy is, a kötelező hülyéskedős blokk nem tart sokáig, Rejtő bedobását meg úgysem értjük, ez van, gondolom ez van.
Korábban egyébként megtudtam, hogy Benedek kifejezetten frusztrálónak tartja, hogy nézem majd az egyik sarokból (remélem, ezt csak viccből mondta), pont kapóra jön ez nekem a minősíthetetlen viselkedésem igazolására; viszkispohárral és a csajommal a kezemben bizonytalanul imbolyogni sokkal jobb, mint ész nélkül ugrálni, ahogy a többiek teszik. De egyébként aligha hoz ez zavarba bárkit is a színpad túloldalán; ugye, azért szerencsére egyikük sem Roger Waters, csak nem fognak már leköpni. És tényleg profin teszik a dolgukat, a lead csávó hülyéskedik és ugrál és énekel (az énekből a legszebb hagyományokhoz híven igazodva nyilván egyébként lófaszt sem hallunk), bár egyébként az arcát elnézve néha félek, hogy most már túl sok volt a cigifüst, és mindjárt leájul közénk. Szerencsére kemény punk csávók ezek, kibírják.
Nagy Gé (második gitár, balra) a szokásos morcos-szigorú arcával bámul, időnként elmosolyodik ugyan, de hamar megfegyelmezi magát; hát lassan kezdem elhinni, hogy tényleg retteghetnek tőle a hallgatói. Bélát (basszusgitár, jobbra) pont kitakarja előlem a hangfal, és a basszusaiból se sokat hallok (legközelebb többet kérünk, vagy messzebb kell állnom a hangfaltól). Ambrust (dob, hátul) szemüveg nélkül meg esélyem sincs látni, nyilván, de állítólag egyébként ambientet is csinál, amit muszáj lesz meghallgatnom, mihelyst helyrejön az azóta is elviselhetetlenül sávhatárolt, súlyos alapzajjal terhelt hallásom. Kibaszott öregedés.
Hihetetlen, elementáris lendülettel söpörnek végig ezek a csávók a számokon, levegőt venni se nagyon van időnk (mondjuk levegő amúgy sincs); én már szinte sajnálni kezdem közben, hogy egyébként nem nagyon járok koncertekre, mer' ez azér' egész meglepően jó. Az 'I Always Cry On Sundays'-nél még énekelni is megpróbálok, de egyáltalán nem hallom magam, fel is adom; ez milyen jól alátámasztja Nagy Gé remek elméletét arról, hogy koncertre azért jár az ember, hogy részt vegyen az előadásban.
És tényleg megdöbbentően hamar véget ér az egész, tök szomorú, még elhallgattam volna őket egy óráig simán. Az utolsó számoknál előtörő rajongófiúkon azért jót sikerül röhögnünk; most komolyan, minek drogozik, aki nem bírja.
Most meg vasárnap. Sírok én, mint mindig. Srácok, több arcoskodást kérünk a számok közé (de csak ha művészet), jobban beállított hangosítást és jobban artikulált szövegeket. Meg pólókat, meg több koncertet; we love Zombie Girlfriend. Én külön hálás vagyok, hogy végre élőben is hallhattam valami jót, komolyan kezdtem már félni, hogy megint a sznob köcsögök közé kényszerülök a Zeneakadémiára.
131974