2012. 09. 06.
A Wovenhandről, vagy ahogy mi hívjuk őket, Jenőékről már sokszor zengtünk ódákat itt akár koncertről, akár lemezről volt szó. Gondolhatnátok, hogy már nincs mit írni, de az új LP kicsit inkább és konzisztensebben fordult az élő hangzás felé. Különben is: The Laughing Stalk, szóval lehet, hogy már nem is annyira szomorú az egész?
Az, hogy a Wovenhand stúdiólemezen közelít a koncerteken megszokott nyers megszólaláshoz, nem újdonság, amit a 2008-as Ten Stones néhány remekbeszabott darabja remekül bizonyít. Azonban az említett albumon még bőven akadnak a korábbi anyagok örökségét továbbvivő, akusztikus hangszereket előtérbe állító szerzemények. Aztán 2010-ben jött a The Threshingfloor sokkal több népi pengetős hangszerrel, valamint a finom hangszereléseket és a keményebb vonalat szintetizáló hozzáállással. Az utóbbi időben turnéztak Pascal Humberttel és egy billentyűssel, majd a fantasztikus bőgős kilépése után dob-billentyű-gitár-felállásban is. Az új LP kapcsán aztán olyan hírek és fotók láttak napvilágot, miszerint újra az egyfajta fénykornak számító kétgitáros verzióban állnak színpadra (mindenki emlékezhet Peter Van Laerhoven brutális zajorgiáira), és így is készült a lemez. Az idei koncerteken már állva (!) játszó Edwards mellett most a Wovenhand szinte alapítótagját, Ordy Garrisont, a gitáros Charles French-et, és a basszusgitáros Gregory Garciát láthatjuk-hallhatjuk (a lemezen közreműködik még az orgonista Jeff Linsenmeier). Így, noha egy dalban még úgy rétegződik a zongora meg az akusztikus gitár, hogy akár a Mosaic-ról is jöhetett volna, alapvetően a koncertek hangzása dominál.
Kilenc közül elsőként a 'Long Horn' a legelementárisabb Wovenhand-hagyományra épít: erősen kezd, majd a végén még rátesz néhány lapáttal.
edvnoknlvd
alt country David Eugene Edwards folk gitár Pascal Humbert rock Woven Hand Wovenhand
131975