A téli álom közepette is hallgatunk ám zenét, csak ilyenkor nehezebben jönnek a karakterek. Az év végi listázások zajának elültével egyik szerzőnk is sorra veszi, hogy neki 2011-ben mik voltak a kedvencei.2012. 01. 14.
A téli álom közepette is hallgatunk ám zenét, csak ilyenkor nehezebben jönnek a karakterek. Az év végi listázások zajának elültével egyik szerzőnk is sorra veszi, hogy neki 2011-ben mik voltak a kedvencei.
A cím magyarázataként annyit, hogy bár az iszonyatos méretű év végi besztof-listákat fölöslegesnek tartom -- hát mégis, kinek van ideje ennyi új zenét hallgatni és még rangsorolni is --, azért nekem is vannak kedvenceim, amikről-akikről meg kell emlékezni valamilyen módon. A Cluster One egész szerzőgárdája összegezte a maga módján még a 2008-as évet, de aztán fel is hagytunk a projekttel. Ami engem illet, tavaly három kis kritikával emlékeztem meg 2010 kedvenc albumairól, most pedig úgy néz ki, hogy hagyományt teremtve hasonlóképp cselekszem, de most négy lemez kerül terítékre.
Zenehallgatás terén nálam 2011 a gitáros csajok éve volt: főleg olyan nők lemezeit hallgattam, akik nagyon jó dalokat írnak és eszeveszetten gitároznak (Warpaint, Wye Oak, Laura Marling, Feist, Anna Calvi). Ezek mellett persze sok mást is, például az új Tom Waits-et és az új Killst, valamint a frissen válogatott 16 Horsepowert (Yours Truly). A felsoroltak közül kiválasztottam a legjobbakat (és amik 2011-ben jelentek meg), ezekről olvashattok alább. Még három lemez, melyek nem kerültek be, de érdemes hallgatni: az Anna Calvi, a Burst Apart (The Antlers) és az Apocalypse (Bill Callahan).
Feist: Metals
Leslie Feist az idei legnagyobb felfedezett számomra. Soha, semelyik albumát nem hallgattam a Metals előtt, és hogy őszinte legyek, nem is vagyok rájuk kíváncsi. Egyszerűen annyira eltalálta ezt, hogy maximum a következőt várom, hátha lesz ugyanilyen vagy még jobb. A zenekar egy dobosból, egy billentyűsből, egy multi-instrumentalistából és három vokalista lányból áll, akik mellesleg Mountain Man néven tündérkednek. A Metals egy tökéletes arányérzékkel megírt anyag némi blues és folk hatással, ám a fő szervezőerő Leslie Feist hangja, ami az egész édeskéstől kezdve az erőteljesen harsányig terjedő széles skálán mozog. Ahogy a Pitchforkos interjúban kifejtette, fontos volt a lemez készítése közben a 'hit something' gondolata, ezalatt a gitár, a zongora és az ütőhangszerek ütését, keményebb megszólaltatását. És valóban: a finoman és sokrétegűen megkomponált dalok ellenpontját a ritmusközpontú számok jelentik. Amilyen melankolikus és ringató a tompa dobokra és lépkedő zongorára építő, sok vonóssal operáló 'Caught a Long Wind', olyan frissítően hat gyorsaságával és bekiabálásaival az 'A Commotion'. Az ütőhangszerek feszes alapozására épít néhány középtempós szerzemény, mint a 'The Bad in Each Other', a 'How Come You Never Go There' és az 'Undiscovered First'. Ezek mindegyike remekbe szabott, nagyon jól mutatja, hogyan kell a fúvósoknak és a vokalistáknak megszólalniuk, és mindben van egy kis káosz a vége felé. De úgy általában Feist ritmusközpontú dalairól elmondható, hogy rendkívül nyers hangzásúak, legalábbis az érzékenyen hangszerelt, nyugis vonalhoz képest (pl. a 'Bittersweet Melodies' vagy az egyik csúcspontnak számító 'Anti-Pioneer'). És igazából ez a Metals hallgatásának legjobb tapasztalata: úgy ugrálhatunk dalonként ezen az elég széles hangzásbeli és hangulati skálán, hogy mindegyikbe tökéletesen el tudunk merülni.
The Kills: Blood Pressures
Érdekes, hogy senki ingerküszöbét (a nagy zenei portálok közül) nem érte el az, hogy a Kills a legösszetettebb és igazából legjobb anyagát készítette el idén. Lam és én írtunk az első kislemezdalról (’Satellite’), Glam pedig az egész lemezről, így túl sok új dologról itt már nem lesz szó. Egyrészt, itt a vadonatúj klip a ’Last Goodbye’ illusztrálásaként, ami egyszerre utalás a Kills néhány promóképének fotóautomatás voltára, valamint érzékeny megjelenítője az album és az egész életmű legszebb és egyben legfurcsább dalának. A hangzás nosztalgikussága és Alison hangjának szokatlan regisztere elsőre egyaránt idegen volt, ám csakhamar kedvenccé nőtte ki magát, mégpedig azért, mert rámutatott a duó sokoldalúságára, hogy ilyen módon is tudnak érvényes zenét alkotni. Ami miatt azonban minden kétséget kizáróan a legjobbak között van a Blood Pressures helye, az az a tény, hogy ezen az albumon egyik szám se fölösleges, még a 'Wild Charms'-nak is van helye. Ennek következtében simán lehet továbbtekerések nélkül hallgatni az egészet, amiben -- ahogy már korábban többször volt róla szó -- az is szerepet játszik, hogy a dobok programozása és az éneklés is új színekkel gazdagodott. Természetesen a legkiemelkedőbb a 'Last Goodbye'-ban Alison éneke, de az egész lemezen vannak érdekességek ezen a téren, vegyük csak a 'DNA' kórus-vokáljait. És akkor még vannak ilyen mottónak is beillő szövegek, hogy "I'm no stranger to the strange" meg "It's not the door you're using / But the way you're walking through it". Az ún. zenei szaksajtónak valóban elment az esze, hogy szerintük a Bon Iver az év albuma.
Laura Marling: A Creature I Don't Know
Erről az albumról írtam egy hosszabbat, de a nagy freeblog-összeomlás során elveszett (ments le mindent legközelebb!), és az újraírásra nem került sor, szóval most a Creature kritikájának “egyperces” változata következik. Kezdem azzal, hogy ez a "finom lány" már bizonyított az I Speak Because I Can-nel: egy brutálisan erős dalokat író, remekül hangszerelő és fantasztikusan éneklő lány-nő képe rajzolódik ki. Ha nem látnánk, akkor a Creature-t hallgatva már egyértelműen a nő felé billenne a mérleg, de valójában ez a bizonytalanság, határtapasztalat is részét képezi Laura Marling dalainak. Erre világítanak rá az eddigi albumcímek, melyek mind a képesség és képtelenség, tudás és nem tudás körül forognak. Ismerős és ismeretlen jelenségek, emberek és lények a harmadik sorlemezen is megjelennek. A központi motívum a Beast nevű kreatúra, ami több dalban is feltűnik, hol negatív, hol pozitív szerepben és folyamatosan bizonytalan azonosíthatósággal, ahogy Marling kisasszony egy interjúban meg is jegyezte. Hogy mennyire fókuszban van ez az alak, jelzi a 'Beast' hangszerelése, elhelyezése és a tény, hogy rögtön utána az anyag legcsendesebb száma ('Night after Night') következik, még jobban kiemelve a "szörnyeteget". (További adalék, hogy nemrég megjelent egy oldal, ahol Laura Marling 'The Beast' c. verse olvasható-hallható illusztrációk kíséretében.) Tavalyi évösszegzésemben azt írtam az I Speak-kel kapcsolatban, hogy leginkább a fenségessel lehet jellemezni a dalok hangvételét, ám most arra lehetünk figyelmesek, hogy a szerző úgymond még mélyebbre merészkedik az emberi lélek útvesztőiben, több a brutalitás és a bizonytalanság. Ez nyilvánvalóvá válik a 'Beast' egyik vészjósló sorából: "be grateful there's no blood on my hands". A középpontig folyamatosan erősödő-emelkedő struktúra az album második felében leépítésre kerül, és a vidámabb regiszterek is megszólalnak, sőt, minden düh a tengerbe vettetik. Ámen.
Tom Waits: Bad as Me
Miután “tudományosan” is igazolták, lehet nem úgy gondolni, hogy ez volt az év lemeze 2011-ben? Nekem mindig is voltak problémáim Tom Waits korábbi anyagaival. Na, jó, igazából csak egy -- hogy rettenetesen hosszúak. Az odapörkölős-kísérleti vonal egyből lenyűgözött minden esetben, ám sok lassú szerzeménnyel nem tudtam -- a mai napig nem tudok -- mit kezdeni. Ha egy ballada nem fog meg a hangszerelésével vagy dallamvezetésével, akkor nem is érdekel, és sokszor így éreztem Tom lírai dolgaival kapcsolatban is, persze kivételek akadtak. Ezek miatt is örültem rettenetesen első sorban annak, hogy a Bad as Me csak 13 dalnak ad helyet, valamint a meghallgatás során annak, hogy mindegyik ballada működik, nem is akárhogyan! Azt mondjuk nem mondanám, hogy a szerzemények bármi újat mutatnának az eddigi életműhöz képest, de igazából nincs is erre szükség. Említésre méltó, hogy az experimentális vonalon a korábbi dalokat szinte porba tipró szintű vérengzést rendez a 'Hell Broke Luce'-ban -- szó szerint, van géppuska is. Aztán itt vannak a védjegyszerűen kúlan lüktető számok, mint a fúvósokkal megtűzdelt 'Chicago', a címadó 'Bad as Me' és a kíszricsárdzos 'Satisfied', melyekre automatikusan mozogni kezd a lábam. A korábban számomra problematikus lírai vonallal sincs semmi baj, elég, ha a minimál-melankóliában utazó 'Kiss Me'-re vagy az emelkedett 'Face to the Highway'-re gondolok -- az utóbbi ráadásul felér a klasszikusnak számító 'Dirt in the Ground' szintjéig. Szóval minden a helyén van, és úgy néz ki, hogy Mr. Waits megállíthatatlan.
2011 Bill Callahan Blood Pressures évértékelés Feist Kills Laura Marling Lista The Kills Tom Waits
131975