2012. 06. 01.
A Cluster One olyannyira összefonódik az E Sávokkal, hogy a világ minden összeférhetetlenségi törvénye tiltaná, hogy itt írjunk a most végre megjelent lemezről; ezt igyekszünk kiküszöbölni azzal, hogy kedvenc fiktív zenészlegendánknak, az öreg L. Cohennek vallunk megindítóan egy gigantikus interjúban arról, mit jelent nekünk ez a lemez és a művészet.
LC: Kedves obszcén barátaim, én meghatottan és megtiszteltetve ülök itt veletek szemben e rég várt alkalmon, bár énnekem a zen miatt már kevésbé felkavaró s izgalommal teli az ilyen. A ti reményben virágzó, fiatal karriereteknek viszont hatalmas lépés, hisz jószerivel azóta emlegetitek ezt a lemezt, mióta a Cluster One-on nyilvánosság elé adjátok gondolataitokat zenéről-művészetről. Magam tökéletesen meg tudom érteni persze, hogy egy lemez könnyen eltart hat-hét évig is, hisz én is nyolc éve adtam ki utoljára újat; ti azonban fiatalabbak vagytok, a zen sem buzog bennetek annyira s nyugtat meg lassú, kényelmes hömpölygésével. Miért tartott hát még nektek is hat évig elkészíteni ezt a lemezt?
NG: Nem szeretjük elsietni a dolgokat, úgyhogy sosem rohantunk kimondottan ezzel a lemezzel. Kezdetben nem is vettük komolyan a zenekart egyáltalán.
FP: Azt gondoltuk, nem lesz belőle semmi.
NG: Nem is lett.
FP: Tehát továbbra sem vesszük komolyan.
NG: Egészen tavaly nyárig csak írogattuk a számokat, demózgattunk, hallgattuk őket, aztán egy ponton csak eljön az, mikor az ember már tovább akar lépni.
LC: Én is éreztem ilyesmit kilencszáznyolvanhétben, mikor az addig oly érzékeny, leheletfinom akusztikus gitározás helyett hirtelen csúf, olcsó szintihangokkal vettem fel az I’m Your Mant – elhatalmasodott rajtam, hogy valahogy át kell lépnie az embernek önnönmagát, ebben pedig nagy hasznára válik, ha valami mást csinál. Ti is legalább három lemeznyi mást izzadtatok ki véres verejtékkel önnönmagatokból, szinte már kis, otthoni hangzású műhellyé válva!
NG: Gondoltuk, hogy az otthoni hangzás meg a lo-fi kikerülhetetlen kérdés lesz, de nem nagyon gondolkodtunk ezen. A szobazene olyasmi, amit a Cluster One-on mindig feltétlenül támogattunk és promótáltunk is, évekkel megelőzve a nagy hálószoba-robbanást Magyarországon. Ha kedvünk lenne, mondhatnánk azt, hogy az E Sávok az emblematikus magyar hálószobazene, hiszen 2006-ban még sehol nem volt senki, mikor mi már bemikrofonoztuk szarul a zongorát, most meg már az is digitális, annyit fejlődött a technikánk azóta, hogy dobokon kívül bármit fel tudunk venni itt. De ettől még nincs értelme ilyeneket mondani, az E Sávok persze hálószoba-zene abban az értelemben, hogy konkrétan egy hálószobában (is) készültek a dalok, és ugyanúgy nem dolgoztunk profikkal sem a felvételeken, sem az utómunkákon, mint az a lo-fi-ban szokásos. De nem törekedtünk direkt arra sem, hogy szarul szóljon.
FP: Bár azt sem mondhatni, hogy az átlagos lo-fi lemezek szarabbul szólnának azoknál, amiket a true RMS minden határon túlemelésébe meg a beteges agyonkvantálásba beleőrült hangmérnökök raknak össze. Egyébként nem értek egyet Gergővel, szerintem nagyon is sokat dolgoztunk azon, hogy szarul szóljon; én pl. helyenként olyan gate és kompresszor beállításokat eszközöltem, amik túlmutatnak az egyszerű értelmetlenségen. Akárhogy is, a jelenlegi mainstream hangvagdalás még az 50-es évekhez képest is visszalépés, még az 50-es években ipari hulladékokon felvett jazz lemezeim is jobban szólnak, mint ezek a túlhangosított borzalmak.
NG: Én utoljára a CoolEditben tudtam, hogyan kell hangzást és ilyeneket kezelni, és ott se nagyon jól, szóval én most már kizárólag artistaként működöm, és fogalmam sincs semmi ilyesmiről. Nekem különösen a Zombie Girlfriend-lemez munkái voltak nagyon jók annyiban is, hogy végre rájöttem, lehet úgy is dalt írni, hogy ne két évig tartson. Kétségtelenül azért is haladt mindig ilyen lassan az E Sávok, mert a kreatív folyamatok kurvára le voltak lassítva, mindenféle tervek hiányában egyáltalán nem számított, mikorra leszünk kész bármivel is, így meg persze az ember sosem lesz kész semmivel. Legutóbb több, mint egy éve írtunk új számot ehhez a lemezhez, és egy ideig tököltünk még tovább is, mert még egyet elkezdtünk írni, amit meg nem fejeztünk be, és egy ponton egyszerűen csak azt mondtuk, lófaszt, nem várunk, mondjuk azt, hogy ennyi, és elkezdjük rendesen felvenni. Csak még közbejött a Zombie Girlfriend-lemez, a Fél fény, meg még mindenféle az életünkben.
FP: Egyébként meg a faszom se akar műhellyé változni, utálom az embereket. Ráadásul senkit nem ismerek, aki ennyire kibaszottul király zenét csinálna.
LC: (bólogat megfontoltan) Magam is a kolostor magányában érzem legjobban magam, hol áthathat rajtam a zen és a csend suttogja fülembe újabb versek keserédes kezdeteit. De hát ti régebben azt terveztétek, hogy angol barátotokat, Steve Swindellit bevonva kipróbáljátok, milyen egy producerrel elkészíteni a lemezt, nem?
NG: De igen, már meg is beszéltük Steve-vel, hogy megcsinálja a dolgokat, csak aztán mégis úgy döntöttünk, hogy inkább megcsináljuk mi. Steve-nek eleve problémát okoztak volna a magyar szövegek, mármint nyilván tud zenét keverni anélkül is, hogy értené, meg le lehet neki fordítani, de akkor is.
FP: Ráadásul így folytathattuk izgalmas tanulmányainkat. Érdekes, hogy három éve még azt gondoltam, pontosan tudom, hogy kellene felvenni és megcsinálni egy lemezt, ma már tulajdonképpen fogalmam sincs. Nem is megy valami jól.
NG: Viszont kurvára hiteles.
LC: (elmélázva) Mit is jelent ez vajon? Kicsit az jut eszembe a ti Elvisnek írott leveletek kapcsán, amit a Radiohead lemezéről, az In Rainbows-ról hallottam valahol: hogy mire azzal elkészültek, már minden egyes dalát évek óta ismertek a hallgatók, a lemez pedig azzal vált érdekessé, hogy éves késéssel itt kaptak csak 'kész' formát a dalok. Ti viszont nem vagytok egy Radiohead – nem gondoljátok, hogy nálatok nem annyira érdekes, mintsem unalmas lesz ez a helyzet?
NG: Lehet, hogy unalmas lesz, mi például már kurvára unjuk. Abban, hogy elkezdtük egyáltalán elkészíteni a lemezt, hatalmas szerepe volt annak, hogy elegünk lett ezekből a dalokból. Miután megírtunk és felvettünk közben 2-3 lemeznyi tök más anyagot, nyilvánvalóvá vált, hogy ezeken is túl kell lépni, meg kell szabadulni a daloktól, mert akkor végre el lehet kezdeni újakat írni.
FP: Tényleg biztos, hogy unalmas lesz, én például már majd' megőrülök, annak ellenére, hogy a lemezverziók egy csomó új dolgot tartogatnak. Remek új zajok, szebbnél-szebb prüntyögések a zongorán... Csodálatos ez!
NG: Amióta a felvételeket befejeztük, és a mixek különböző állapotait hallgattuk folyamatosan, tényleg bele lehetett hülyülni ebbe, de szerencsére nem mindenki van így ezzel, mert akik netalán eddig hallgatták a demókat, azok biztosan fognak egy csomó újdonságot találni a lemezen – például egészen máshogy szól az egész! Egyes dalok változtak strukturálisan is, vagy hangszerelésben, szóval mindenképp vicces lesz figyelni azoknak is, akik már kívülről tudják a demókat. És voltak vendégeink is: először is Tóth Eszter énekesnő (akit imádunk, és aki Hobóval (fiktív) együtt már a 'Hülye világ'-ban is énekelt) szállt be a lemez két mélypontján, a két szinte teljesen feloldás nélküli, legnyomasztóbb dalban (a 'Kórház'-ban és az 'Enyészet'-ben), amitől mindkettő kapott valami még hátborzongatóbb hangulatot. Aztán vannak ezek a szép lassan felépülő, a végére reverbben ámokfutó 'óóóó'-kórusaink (a felvételek alatt csak 'ómegák'-ként hivatkoztunk rájuk), Eszter néhány ilyenhez is hozzátett egy-egy csodálatos magasat. De a 'Megöllek Elvis' refrén-óóójaiban Szabó Benedek is feltűnt, aki nagyon élvezte a helyzetet, hogy most nem neki kell felvenni valamit, hanem nézheti, ahogy mi szopunk, és ihat kényelmesen. A régi demók egyébként fent maradnak a Soundcloudon, a 'régebbiek jobbak voltak!'-viszonyulásokat is megtámogatandó.
LC: Lári-fári! Nekem kedvesen megmutattátok már megjelenés előtt, és szerintem sokkal jobb így. Persze én már rég hallgatom a zenéteket, és mint mindenki más, aki hallgatja, valami módon én is elhelyezem magamban, mihez is hasonlít, mit is idéz fel bennem. De bennetek mit? Ti mihez hasonlítanátok?
NG: Egyszer valaki azt írta róla, hogy kicsit olyan, mint Cseh Tamás, ezt én nagy megtiszteltetésnek éltem meg. De van ebben szerintem egy csomó más dolog is, a 'Végső állapot' első zongorás demója például olyan volt, mintha a Boatman’s Callról jött volna, meg ahol zongora meg mély, rekedt ének van, ott Tom Waits mindig előasszociálódik valahogy. Meg különben is, én mindig ki akartam próbálni, hogy lehet lendületes zenét csinálni akusztikus hangszerekkel, teljesen dobok és ütősök nélkül. Nagyon szeretem a klasszikus rockzenekari felállást, de mivel igazából mindig olyanban játszottam, mindenképp minél kevesebb hangszerrel akartam itt dolgozni, ennek a végpontját leginkább a Final Cute-on értük el. Amit rövidesen szintén befejezünk, tényleg!
LC: Bár azon is eltűnődtem én, hogy a túl könnyű hasonlítás sem tesz jót, ezen pedig a különös egyértelműséggel fellángoló pontok csak rontanak. Nem gondoljátok, hogy a Tom Waits-imitátor éneklés talán már átlépi a túlzás határát?
NG: Kurvára nem, miért lépné át? Tök egyértelműen szar imitáció, hallhatóan nem is törekszik igazán az 'utánzásra', inkább csak egy hivatkozás, valahogy úgy, ahogy a szövegekben is van egy csomó irodalmi-zenei-kulturális hülyeség, de ettől még nem 'művelt' vagy 'igényes' zene. Semmit sem szeretnék kevésbé, mint 'igényes' zenét csinálni!
FP: Én mindig nagyon jókat röhögök, amikor Gergő azokat a fura, koszos hangsávokat veszi fel, amit ő énekszólamoknak nevez. Nincs a világon olyan kompresszor, ami érdemben birokra tudna kelni ezekkel a tranziensekkel!
NG: Kurvaanyád!
FP: Te mocskos geci! (hozzávág egy plüssmedvét) Medve kerget, bazmeg! Medve!!! Különben meg nincs mihez hasonlítani: ez a világ legjobb lemeze, ráadásul egyetlen kibaszott dobütés nincs rajta.
NG: Egy kicsit kár, hogy magyarul van, mert így a világ nagy része nem tudja értékelni majd, de hát istenem. Az egy külön kihívás, jó szövegeket írni magyarul, sokkal nagyobb feladat, mint angolul.
LC: Már a Fél fény-lemez szövegei is makacsul ragaszkodtak magyarságukhoz, úgy veszem ki ebből, bensőséges viszonnyal kötődtök ti a magyar nyelvhez-kultúrához.
FP: Hát szerintem nekünk biztosan semmi közünk a kultúrához. Ha a kultúrához lenne közünk, akkor zakót-nyakkendőt öltenénk, csak borral meg pálinkával mérgeznénk magunkat, és persze kizárólag rettenetes, több száz éves darabokat játszanánk mindig ugyanúgy, tökéletes technikával. Aligha fenyegeti ilyen veszély a világot. A nyelvhez viszont annál inkább; én nagyon szeretem a magyar nyelvet, hosszú ideig el sem tudtam képzelni, hogy bármi másban írhatnék szöveget. Aztat én gondolom magamban, az embernek mindenképp kialakul egy nagyon erős, szeretetteli kötődése az anyanyelvéhez; én magyarul érzem magam biztonságban. Nem akarom azt a hülyeséget ismételgetni, hogy a magyar a legszebb nyelv a világon, de nekem biztosan az. Amikor megpróbálok angolul szöveget írni, általában úgy érzem magam, mintha fogyatékos lennék, csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem találom meg a megfelelő struktúrákat.
NG: Volt azért praktikus oka is, hogy mindig is magyarul képzeltük el az E Sávokat, a szövegek egy része, amit még Tóth Benedek barátom írt a régi E Projekt számára, hát ezek magyarul voltak, és miután elszedtük az E Projekt után megmaradt dalok egy részét, ez az Elvisről szóló beszéd, stílus már egészen jól kialakult, és nem volt olyan nehéz tovább írni benne. És hát hogy a picsába ne kötődnénk a magyar nyelvhez, általában magyar nyelven beszélünk meg gondolkozunk, és én komolyan minden alkalommal kurvára örülök neki, ha bizonyítékot hallok rá, hogy sikerül valakinek magyarul jó dalszöveget írni. 10 évvel ezelőtt nekem konkrétan a Hiperkarma bizonyította újra, hogy lehetséges ez egyáltalán. Popzenét köztudottan csak angolul és a befogadó anyanyelvén lehet írni.
LC: Akkor az E Sávok popzene?
NG: Nekünk minden egyformán popzene, hagyjuk ezt az 'underground'/mainstream hülyeséget. Ma már nincs olyan, hogy 'underground'. Legfeljebb az 'underground', ami direkt elbújik a hallgatók elől; aki felrakja az internetre a zenéjét, élőben akar játszani, emberekhez akar eljutni, az nem underground, aki meg direkt nem akarja ezeket, az nem underground, hanem balfasz. Attól, hogy kevesebben hallgatják, mint a Backstreet Boys-t vagy Avrilt, ezek a zenék még a legtöbbször pontosan ugyanúgy működnek, ugyanúgy strukturálódnak, ugyanúgy hangszerelődnek, és így tovább.
FP: Én ennek pont az ellenkezőjét gondolom, az E Sávok egyáltalán nem popzene, hiszen nem népszerű. Attól, hogy tele van baszva intertextualitással, meg már háromszáz éve is kiröhögött, de a popzenében máig büszkén bevállalt harmóniaváltásokkal, még nyilván nem lesz popzene, hiszen például nem is ebből élünk.
NG: De ez csak azt jelenti, hogy nem vagyunk 'profik', ettől még maga a zene ugyanabban a 'zenei diskurzusban' helyezkedik el, mint az általában popzenének nevezett dolgok, csak nem ugyanabban a 'gazdasági diskurzusban'. A Levél Elvisünknek például pont ugyanazokat a 'product'-elemeket tartalmazza, mint egy Avril-cédé, lehet hozzá nyomtatni borítót, kis füzetecskét a szövegekkel, van zenekarkép, minden, csak épp mi ráhagyjuk a gyártást is a hallgatóra. És még akár népszerű is lehet!
LC: Nos, ha az én unalmas, hosszú-lassú, szomorú dalaim népszerűek, azzal az erővel ez is… de azért meg kell kérdezzem, komolyan gondoljátok ti, hogy a Levél Elvisünknek 'népszerű' lemez lehet?
NG: Abban az értelemben gondolom, nem, hogy nem fogunk soha Quimby-módra sportarénákat megtölteni meg fesztivál-nagyszínpadokon játszani, de hát vannak a zenéknek saját horizontjaik, célcsoportjaik, és én úgy gondolom, tulajdonképpen ehhez a zenéhez viszonylag tág célcsoportot lehet elképzelni.
FP: A legkevésbé sem, és ez pont így van jól. A legtöbb tan: titkos tan. És a legtöbb jó zenével is így van ez: a legtöbb jó zene titkos zene. Az egyik kedvenc számomat például egy volt tanárom vette fel, és annyira király, hogy soha senkinek nem mutattam meg!
NG: Én ennél pragmatikusabban szeretném megközelíteni, mert gimis koromban már inzultáltam közönséget John Lennon-napszemüvegben a színpadról, és röviddel utána hirtelen rájöttem, hogy azon felül, hogy a zenélés jó érzés (mármint hogy az ember tök jól érzi magát, ha megír vagy felvesz egy dalt), azért mégiscsak jó lenne, ha lenne belőle pénz. Vagy ha nem pénz, legalább csajok. Vagy hatalom. Vagy minimum pia. De mindmáig csak annyit sikerült elérnem, hogy most már többnyire nem én fizetek, hogy koncertezhessek, illetve tavaly nyáron volt egy olyan is, mikor elindultam otthonról egy bizonyos összeggel a zsebemben, játszottunk egy Zombie Girlfriend-koncertet és nagyon berúgtunk, reggel mégis több pénzt találtam a tárcámban, mint mikor elindultam.
LC: Veletek legalább nem bánik el oly galádul a menedzseretek, mint amit nekem kellett elszenvednem tőle, szívemből kívánom, hogy sikerrel találjatok újabb reggeleken még több pénzt. Mert ez lenne most a következő lépés? A lemez készen, s most merre?
NG: Az, hogy kijön a lemez, még csak a kezdet. Rövidesen jönnek hozzá mindenféle plusz tartalmak, szeretnénk egy rendes videót is csinálni még a nyáron, és ha úgy érzékeljük, hogy szükség lenne rá, szívesen játszanánk élőben is, biztatunk mindenkit, hogy közölje velünk, ha szeretne ilyet. Még egy koncert-dévédéhez is megvannak a terveink!
FP: Én a második lemez felvételeit várom a legjobban, rengeteg hülye ötletem van. Nemrég döbbentem rá, hogy bár évekig nem írtam semmit Elvisről, igazából még mindig velem van, talán jobban, mint valaha, csak megbújt a fényben. Meg persze kurva jó lesz ez élőben, sokkal jobb lesz, mint lemezen.
LC: Hogyne, mindig megtiszteltetés egyenesen, élőben elénekelni azt, amit kiköhögött az ember öreg lelke évek alatt, még ha más is az, mint lemezt készíteni, s még annak ideje alatt is megváltoznak a dalok. Mennyivel inkább az emberek! Hogyan komponálódtatok mássá ti magatok hat év alatt? Máshogy néztek most a dalokra, a zenére?
FP: Az elmúlt hat évben nagyon sok minden történt velünk, főleg a Gergővel. Nekem inkább csak a fejemben történtek dolgok: azt hiszem, hat éve még tudtam szeretni az embereket; nem egyes embereket, hanem úgy általában, mint "embereket" - ennek alighanem mostanra örökre vége, soha többé nem fogok olyan optimista dalszövegeket írni, mint például a 'Kórház'. Végső soron egy kedves, kicsit sokat emózó idiótából egy alkoholista szociopatává változtam. Múltkor már egyenesen azon kaptam magam, hogy a békés otthoni iszogatás közben egy blog.hu-s blogra kommentelek! És ez persze a zenéhez való viszonyomat is eléggé megváltoztatta: hat éve még leginkább úgynevezett 'komolyzenét' meg pszichedelikus rockot hallgattam, és nem igazán érdekeltek a dalok.
NG: Mikor az ember kevés zenét ír, akkor sokkal bensőségesebb a viszonya a dalokhoz, többet jelentenek neki, úgy érzi, ezek kurva mélyek és minden ilyesmi; mikor sok zenét ír, sokkal jobban látja, hogy a dalok bazmeg simán dalok, meg lehet írni egyet fél óra alatt is, és nem lesz semmivel kevésbé mély meg ilyesmi, mint amin két évig tökölt. Máshogy lesznek fontosak a dalok, ha az ember sokat ír vagy sokáig foglalkozik velük, ezért is kell megszabadulni tőlük egy idő után, mert amíg nincs meg az az érzés, hogy na ezt felvettük, ezzel már nem kell semmit csinálni, addig mindig ott van a kísértés, hogy "na de mi lenne, ha ezt kipróbálnám benne máshogy?". Hát erre valók a koncertek, majd ott kipróbáljuk. Olyan ez, mint a vizsgázás, nem kell beszarni tőle, le kell tolni gyorsan, aztán utána lehet mást csinálni.
FP: Ami azt illeti, engem pont Gergőék korábbi hülyesége, az E Projekt ébresztett rá arra, hogy kibaszott jó dolgokat lehet csinálni otthon, meg hogy a dalszerű formák nem feltétlenül kurva unalmasak is egyben. Meg hát a másik fontos változás, hogy tavaly (vagy tavalyelőtt?) nekiálltam felvenni egy saját lemezt, ami közben egyrészt nagyjából mindent megtudtam arról, hogy technikailag hogyan nem jó ötlet felvenni egy lemezt; másrészt hat éve egészen biztos voltam abban, hogy én soha, egyetlen hangot nem leszek hajlandó elénekelni bármiben is. Ugyan éneknek továbbra sem nevezhetjük, de végre felszabadultan nyavalygok, és ez csodálatos érzés. Talán ez a legnagyobb változás; amikor tizenegynéhány éve elkezdtem zongorázni, és megszereztem az első zongorámat, amit jó néhány demófelvételen hallhattatok, egyfolytában a hangerőszabályzót kerestem rajta, hogy mások ne hallják, amit csinálok. Most meg már egyáltalán nem zavar, hogyha cinkelnek engemet ezzel, sőt, kifejezetten örülök neki.
LC: Meglepőnek tűnik, hogy nincsenek a lemezen instrumentális számok, mindenhol a nyelv, a szöveg költészetéhez folyamodtok, pedig a demó-felvételek között volt legalább egy, amely kilépett ebből a jól kijárt mederből. Miért tűnt el?
FP: Mert ez a faszarcú köcsög nem szereti az instrumentális zenét! Én éjjel-nappal tolom, de hát ez van.
NG: Gondolom, ez van. Tényleg nagyon kevés instrumentális zenét tudok meghallgatni, meg hát alapvetően én dalokban gondolkodom, és amiben nincs értékelhető ének, az nem dal. És nem is tudok rendesen játszani hangszereken, szóval a 'DCBA (Elvis megbaszta bajuszos latin szeretőjét)' munkacímű, egyetlen instrumentális demónkban elhangzó gitárszólót sem tudtam volna soha többet eljátszani. A 'Kritikus-dal' gitárszólójával is vagy másfél órát szenvedtem, harmincadikra sikerült felvenni.
LC: És ha már szövegek: miért Elvis? Tán mondani akartok nekünk ezzel valamit, hogy nem 'baby', 'kedvesem' vagy csak a költői, üres, lebegő 'te', hanem 'Elvis', épp 'Elvis'?
NG: (maga elé) Most komolyan…?
FP: Egyébként sincs jelentés.
NG: Hogy a picsába ne lenne, bazmeg, ne basszál fel! A telefonomra is mindig jön, ha SMS-t küldök.
FP: Már megint részegen írogatsz, mi?
NG: Semmit nem "akarunk" mondani, mondtunk egy csomó mindent, azzal elég jól el lehet lenni. Leginkább azt várjuk el a hallgatóktól, hogy pont ugyanannyira szarják le, hogy mi "mit akarunk mondani", mint mi le szoktuk szarni, ha olvasunk vagy hallgatunk valamit.
LC: Mégis, mivel számoltok akkor, hogyan olvassa az olvasó, hallgassa a hallgató mindezt? Mit tegyen, hogyan értse?
FP: Én nagyon várom a backstage szopást. Ez az egyetlen legitim értelmezés, amit el tudok fogadni. Meg még nagyon megtisztelő lenne, ha valaki egyszer a számainkra vágná fel az ereit.
NG: Ezt te sem gondolod komolyan, persze. Bízunk benne, hogy nem nekünk kell megmondani az embereknek, hogy hogy hallgassanak zenét, akár a mi zenénket, meg hogy mit csináljanak a szövegekkel. Ahogy már egyszer mondtam, a lo-fi legnagyobb vívmánya az, hogy megtanultuk gyakorlatilag pont ugyanúgy kezelni és hallgatni az otthon készült zenéket, mint a stúdióban készült zenéket, hát szerintem pont ugyanazzal számolunk, mint amivel bárki számol, mikor ismeretlen emberek elé teszi oda a zenéjét, akik nem fogják kérdezgetni tőle, hogy de mégis mire gondolt, hanem csak tetszik nekik vagy nem tetszik nekik, és mindkettőre megvannak az okaik.
FP: A faszomat már a lófájba, nagyon remélem, hogy mindenkinek nyilvánvaló, hogy a lófáj egy rossz vicc. Attól, hogy nemhogy kottát írni, de kottát olvasni sem tudó hülyegyerekek csavargatják a potikat, és három hangból álló, általuk "témának" nevezett valamiket vesznek fel húsz sávban geci visszhangosan, és rávernyákolnak valami ostoba szöveget, na attól még semmi nem lesz művészet.
NG: Na jó, de szerintem senki nem is mondta, hogy művészet lesz, mi sem mondtuk, hogy az E Sávok művészet. Az meg, hogy valami jó vagy nem jó, az kurvára nem függ attól, hogy művészet-e. Mi a jobb, egy dal, ami nem művészet, de jó, vagy egy másik dal, ami művészet, de rossz? Én sokkal szívesebben írok jó dalokat, és nem érdekel, hogy művészet-e.
LC: Nem is lehet direkt kergetni a művészetet, ugyan mi a jó abban? És ha nem a művészetet kergetitek vele, hogy születik egy E Sávok-szám, egy olyan felkavaró, furcsa szám mondjuk, mint a 'Vissza a fényre'?
NG: A 'Vissza a fényre' épp viszonylag új, alig több, mint egy éve vettük fel, de majdnem minden megvolt belőle már jóval előbb. Legelőször is a torzított basszus, ez akkor született, mikor megvettük az E Sávok házi basszusgitárját, és elmentünk hozzám kipróbálni, és hirtelen kitaláltam ezt a hülye rakenroll-témát a D- és G-húron, kicsit azt bebizonyítani, hogy igenis lehet a basszusgitár G-húrját úgy használni, hogy az ne legyen buziság. Ez egyébként szöges ellentétben áll azzal a meggyőződésünkkel, hogy a basszusgitárra bőven elég két húr; ha Mark Sandmannek elég volt két húr, akkor nincs művészi cél a világon, ami indokolna négynél többet. Aztán valahogy összeállt egy első versszak erre a basszustémára, az "Elvisnek a szara is aranyat ér"-koncepció köré; a szöveg többi részét konkrétan a felvétel előtti délelőtt írtam, egyes más részeit meg közvetlenül az éneksáv felvétele előtt: egy ponton annyira megakadtam vele, hogy a hitelesség kedvéért tényleg bezárkóztam a vécébe, ott jöttem rá a megoldásra.
FP: A 'Vissza a fényre' alatt én végig nagyon részeg voltam, gyakorlatilag semmire se emlékszem, azon kívül, ahogy a Gergő büszkén bejelenti, hogy szarás közben megálmodott pár sort.
NG: Nem, amit álmodtam, az a 'Call Any Time' eleje volt.
FP: De én igazából nem is tudom, hogy írunk számokat, valahányszor leülök valamit felvenni, egy órán belül legalább ötvenszer gondolom azt, hogy "hogy a picsába tudtunk valaha is bármit felvenni". Igazából az egyetlen számom, aminek az eredeti demó felvételére kínos pontossággal emlékszem, megint csak pont a 'Kórház', itt tisztán emlékszem, a dal úgy készült, hogy leírtam egy négyzethálós papírra a szöveget dupla sorközzel, aztán leültem a zongorához, és elkezdtem alá írni, hogy mi lesz jó hozzá. Aztán tényleg. Nem meglepő módon leginkább H-mollban kötött ki, pont, ahogy az a radiátor nyikorgott.
NG: Én továbbra sem értem, mit jelent az, hogy egy dal "valamiben" van, én gitáron írok akkordmeneteket meg témákat, van, hogy már meglévő szövegekre, van, hogy csak úgy, aztán később írok hozzá szöveget. Ennél misztikusabban nem tudom megfogni a kreatív processzust.
LC: Magam is mindig azon tűnődöm, monoton mély hangomban vajon mi lehet, amitől minden kritikusom oly furán misztikusan látja dalaim születését, mintha a zen s az őrület határán vizionálnának engem egyensúlyozni. Ami nektek sem ismeretlen, hisz mint hallottam, a számok egy részét elmegyógyintézetben írtátok.
NG: Aha, ott is ismerkedtünk meg.
FP: Kemény időszak volt.
NG: Nem volt könnyű.
FP: Kurva nehéz volt. Én igazából csak egyetlen számot írtam a házban, a 'Kórház'-at... nagyon fura volt ott benn, nem is értem, hogy várhatják azt, hogy bárki is meggyógyul egy ilyen helyen. Az esti gyógyszereimet általában viszkivel öblítettem le... lámpaoltás után egy nátriumgőzlámpa ablakon beszivárgó fénye, az antipszichotikumok meg az alkohol elég szép dolgokat csinálnak benn az ember fejében. Mint a popzene. Ráadásul az a kurva radiátor is pont H-mollban nyikorgott.
NG: Á, őrület az ott, az ember nem is nagyon tud mi mást csinálni, mint írni valamit fejben, mert különben esélye sincs.
LC: Miért voltatok benn?
FP: F 20.0.
NG: Nekem az ivásomat kezelték elektrosokkal. Sokkal. Azóta nem is iszom.
FP: Hát persze.
LC: Ott találkoztatok öreg barátommal, BWG-vel is? Engem ő vezetett el hozzátok, de sosem tudtam kiszedni belőle, honnan is ismer benneteket.
NG: BWG-vel jó néhány éve együtt dolgozunk, azóta sok mindenben segített nekünk óriási tapasztalatával s bölcsességével a művészetről, de már meg nem tudom mondani, honnan ismerjük.
FP: BWG kicsit hasonlít Jézusra, már abban, hogy hogyan jön el végül az emberhez. Jézussal kapcsolatban erről konkrét emlékeim vannak: nagyapám háza előtt álltam, az azóta lebontott ingatag betonlépcsőn, és éppen a fák lombjai mögül fel- és felcsillanó tavat néztem, amikor egyszer csak rájöttem, hogy az imént itt volt Jézus, és most már örökre az övé vagyok. Igazi reveláció volt; és BWG is pont így jön el az emberhez, az egyik pillanatban még sosem látta, és azt hiszi, csak egy rossz vicc, olyan emberek rossz vicce, akik skizók, és képzelt lényekhez beszélnek a fejükben; és utána a kristálytiszta megvilágosodás, a Zen, a csendnek folyama.
NG: Kurva sokat tanultunk BWG-től, nem hiába írtuk is rá a lemezre, mint "művészeti vezetőt". Még másik gyakori vendégünkkel, Hobóval (fiktív) is jól összebarátkoztak, mikor például a 'Hülye világ'-ot csináltuk, BWG dobta be, hogy mennyire művészi lenne egy női vokál a második versszakban; Hobo (fiktív) ezt egy ideig nem látta be, de aztán belement, és hát sokkal jobb is lett úgy a dal tényleg!
LC: Ó, azok a finom, érzékien kanyargó női vokálok, "and I’ll dance with you in Vienna" (kezével kanyarogva jelzi a 'Take This Waltz'-ban belépő női vokált)… megvan a lemezfelvételnek a megannyi öröme és pokla is – nektek mi volt a legpokolibb?
FP: Mi, mi, hát az a rengeteg rohadt pia, bazmeg, az. Szerintem legalább húsz üveg Ballantine's-t letolhattam közben, és ebből egyetlenegy korty sem volt könnyű, egyetlenegy sem!
NG: Már mondtam, az, hogy ugyanezeket a dalokat most még egyszer fel kell játszani! A 'Kórház' basszusát például egyetlenegyszer játszottam el valaha, amikor a demóverziót felvettük; a mai napig nem értem, hogy játszottam el akkor elejétől végéig, vágás nélkül az egészet. Most azt elő kellett venni, a jegyzeteink alapján kitalálni, hogy is volt, és eljátszani megint. És ez egyáltalán nem egyedi eset, egy csomó dalban tényleg fogalmunk sem volt, mit is játszottunk, a 'Csendes őrült' elején a zongorát majdnem egy óráig kottáztuk, mire rájöttünk, mi az. Ezektől eltekintve szerintem egyáltalán nem voltak szarok a felvételek, nálunk ezek mindig óriási bulik, ahol a végén úgy mérjük a berúgást, hogy mikor jön el a pont, mikor már nem tudjuk eljátszani a 'Wish You Were Here'-t sem.
LC: (nevet) A 'Wish You Were Here'-t, valóban? Nem furcsa, talán visszatetsző ez?
FP: Nincs ebben semmi ciki, ez tényleg egy nagyon jó, szinte már a fizikában használatosokhoz közelítően jó mérési módszer a részegségre. Nekem a másik kedvencem NG arca, arról is mindig jól leolvasható, mennyit ivott eddig. A 'Wish You Were Here' amúgy meg egy kurva jó szám, bármikor el lehet játszani, semmi ciki nincs benne. Sok szempontból a 'Wish You Were Here' a legtöbb, amire valaha az úgynevezett 'popzene' eljuthat. Jó kis primkó harmóniák, fülbemászó dallam, didaktikus szöveg, mi a faszom kell még? Mesteri alkotás, már szinte az 'Interstellar Overdrive' környékén jár, csak az legalább művészet volt.
NG: De miért, hát mi lenne a baj a 'Wish You Were Here'-rel? Jó, kicsit szoktuk variálni, például kidolgoztuk a "lesajnáló" meg a "gúnyos" 'Wish You Were Here'-t, de hát hogy lehetne Waters énekszólamát röhögés nélkül elénekelni? Így kezdődött a Final Cute-projekt is…
LC: Melyben hol finom, hol elnagyoltan durva humorral rajzoljátok fel, mit is szerettek ebben a lemezben, s amely jó két éve várja a befejezést?
NG: Azért néhány hónapja nagyot léptünk előre, mikor végre felvettük a capella a 'Fletcher Memorial Home'-ot, most már rövidesen meglesz a maradék három szám is.
FP: Én mindig nagyon igyekszem ellenállni a Final Cute-felvételeknek, valószínűleg ez az egyetlen dolog, amit felvettem, de bármikor gond nélkül letagadnám. Mindig azt mondom, hogy a Final Cut egy rakás szar, és ez többé-kevésbé így is van, de ettől függetlenül egészen meglepően mély érzelmi kötelékek fűznek hozzá. Na, ennek nagyon súlyos meggyalázása ez a szarrábaszott hülyeség, amit csinálunk belőle: nehéz, nehéz, de túl fogunk jutni rajta.
NG: Sosem tagadtuk, hogy mind a ketten komoly tisztelettel és szeretettel viszonyulunk Waters-hez és a Final Cuthoz, de ettől nekem sosem okozott gondot kiforgatni magukból ezeket a dalokat. Eredetileg a tavalyi Waters-koncertre akartuk befejezni, aztán kihisztizni egy interjút, és Roger kezébe adni. Hihetetlen reklámértéke lett volna, ha beperel érte.
LC: Az egészséges szemtelenségnek még a kolostorban, a zen kellős közepében is megvan a helye. Mégis, a szerénység talán a legnagyobb erény, amit ott a csendben tanultam, amit mindenkinek meg kell tanulnia, különben bármily jó is legyen a zenéje, furán szemtelen, egyenetlen, nyughatatlan hatást kelt.
FP: Arra célzol, hogy túl sokat arcoskodunk a fos zenénkhez képest? Nézd, hát így megy ez. Eleinte én is aggódtam ezen, de baszki, drága öreg szájlon, most mondd meg nekem, hát mi a faszt szerénykedjünk? Az E Sávok egész egyszerűen kurva jó, az egyetlen élethelyzet, amiben nem tudom elképzelni, hogy E Sávokat hallgatok, az a dugás. De oda amúgy is kevés zenét tudok elképzelni. Arról nem is beszélve, hogy azt hiszem, minden normális ember garantálhatja, ezen kívül jó magyar dalszöveget a világon sehol nem fogsz találni.
NG: Én különben se nagyon tudok zenét hallgatni dugás közben, de ezt egészen biztosan nem akarnám. Ettől persze még kurva jó, hát most mit csináljunk. Próbáltunk szar számokat is írni, de már a bridge-témánál azon kaptuk magunkat, hogy "hoppá, ez is jó lett".
LC: (nevet) Magam is meghatóan ismerem az érzést, én sem tudnék felidézni olyat, mikor rossz számot írtam… Van kedvenc számotok? Sajátjaitokon kívül, persze.
FP: Természetesen az 'Enyészet', ja nem saját... hát nem is tudom. Mostanában leginkább a 'Man Next Door'-ra vagyok rákattanva, pont így érzem én is magam. Szép, szeméttelepet idéző hangokra ráénekelni aztat, hogy el kell mennem nekem innen, énnekemnek ez nem egy jó hely itten, az művészet. Főleg ilyen nazálisan.
NG: Kurva sok kedvenc számom van, de az utóbbi években ilyenkor a Grinderman 'Worm Tamer'-t szoktam emlegetni, mert az a tökéletes szám: hát nem kurvára tökéletes, mikor dallamot egyedül a basszus meg a vokálok raknak valamibe, az összes többi meg széteffektezett zaj a gitárokon?
LC: És példaképetek?
FP: Természetesen Mr. Richard Wright, szeretném, ha a halálom előtti utolsó lemezem utolsó száma olyan kibaszottul király lenne, mint a 'Breakthrough'; egyébként is mindig lenyűgöz, amikor valaki képes úgy kezelni a zongorát, mint ahogy ő teszi mondjuk a 'Love Scene v4'-en, meg úgy is, ahogy a 'Sysyphus Pt II'-ben. Wright egy csodálatos zenész volt, vigasztalhatatlan voltam, amikor végül a kibaszott rák legyőzte.
NG: Régebben voltak mindenféle példaképeim, de most már nincsenek, mert minek. Emlékszem, az első PeCsás Nick Cave-koncert után, szaros 16 évesként kurvára haragudtam Cave-re, mert hogy "jobb énekes, mint én". Ez bájos meg minden, 16 évesen az embernek nagyon határozott elképzelése van róla, hogy ő mennyire "jó énekes", Cave-re meg azóta már nem haragszom, pedig láttam még három-négyszer – szóval az ember a példakép-dolgokkal leginkább csak azt vetíti ki, milyen is szeretne lenni, és egy idő után nincs már erre szüksége. Mi a fasz értelme lenne "olyannak lenni", mint mondjuk Lemmy vagy Tom Waits, hát Lemmy meg Tom Waits vannak, ha mi is olyanok lennénk, minket mindenki kiröhögne. Kicsit olyan ez, mint megkérdezni, hogy kivel csinálnál legszívesebben zenét.
LC: Nos, kivel csinálnátok legszívesebben zenét?
NG: Hát természetesen Avrillal! De nem hajtanám el Shakirát sem, vagy Rihannát, vagy Skylar Greyt, vagy Pinket.
FP: A népszerűbbek közül csak David Gilmourt tudnám megemlíteni; de egyébként simán el tudok képzelni egy nagyon-nagyon csúnyán betépett sessiont Geir Jenssennel vagy Pete Namlookkal, esetleg Bill Laswell is szóba jöhet. Sőt, múltkor kiderült, hogy az egyik nemannyiradeazértjó (eszembe se jut a neve) ambient szerzőm egész helyes srác, na vele biztos felvennék mindenfélét! Na meg persze a non plus ultra: az October Mushrooms-al bármikor bármit.
LC: Rég foglalkoztat már ez a kérdés, de… ti vonzódtok a férfiakhoz?
FP: Kurvára nem, és hogy jön ez ide?
NG: Nem, de semmi bajunk a homoszeszkalitással.
LC: Gondoltam, hiszen rátok férne egy stylist, ahogy ezeket a ruhákat összeválogattátok erre az alkalomra. És miért viseltek mindketten napszemüveget?
NG: Ő vak, én meg gonosz vagyok.
FP: Na jól van már, elég legyen, mert megpicsázunk, mint Veszéjes Áron a stylistokat!
LC: No de...
(megpicsázzák, mint Veszéjes Áron a stylistokat.)
Szerzőnket kórházban ápolják, állapota kritikus.
E Sávok fiktív L Cohen lemez művészet
131980