Egy elborzasztóan hosszú sorozatot indítunk most el, amelyben úgynevezett "komolyzene" hallgatására invitáljuk olvasóinkat. Nem kell aggódni, csak és kizárólag a legjobbakat kell meghallgatni.2012. 01. 05.
Egy elborzasztóan hosszú sorozatot indítunk most el, amelyben úgynevezett "komolyzene" hallgatására invitáljuk olvasóinkat. Nem kell aggódni, csak és kizárólag a legjobbakat kell meghallgatni.
Az úgynevezett "komolyzene" ugyan egyáltalán nem vehető jobban "komolyabban", mint bármilyen más zene, azonban azt semelyik ostoba popzenét hallgató gyökér nem tagadhatja le, hogy nem csak az utóbbi pár évtizedben bírtak jó zenéket csinálni. Tagadhatatlan, hogy ezeket a zenéket manapság már csak sznob, öreg picsák, és vén faszok hallgatják; és javarészt felháborítóan affektáló, aljas köcsögök játsszák (itt szeretnék Kocsis Zolikára utalni, aki szerint igazából a komolyzene hallgatásán kívül másnak nincs is értelme, mert az "primitív", meg "nem igazi"), de mindattól függetlenül, hogy ma a komolyzenét túlnyomórészt balfaszok csinálják sznob geciknek, nehéz lenne azt mondani, hogy maguk az inkriminált darabok rosszak, netán hallgathatatlanok lennének. Mert kurvára nem; a "jól működő" zene fogalma egyáltalán nem korlátozódik az utolsó ötven évre, épp úgy, ahogy El Greco képei sem "avultak el", vagy bármi ilyesmi. Csak hát látni kell: attól, hogy valami kurva öreg, még nem lesz automatikusan jó is.
Itt szeretném kifejezni köszönetemet Sz. M. klarinétművésznek, akinek a klasszikus zenei "műveltségem" (mint látni fogjuk, egyébként itt "műveltségről" szó sincs) elképesztően nagy részét köszönhetem, és aki rengeteget segített ennek a sok baromságnak a megírásában; bár számos dologban nem értünk egyet - például abban, hogy Mozart művészet vagy szar-e valójában -, azt mindenképp meg kell említenem, hogy nélküle valószínűleg a komolyzenei érdeklődésem kimerült volna Bach F-moll pasztoráljában. És ez azért nagyon-nagyon szomorú lett volna.
Hát akkor, ennyi bevezető nyáladzás és faszszopás után, lássuk is az első három darabot, aztán pár nap múlva folytatjuk.
Pjotr Iljics "Nem Is Vagyok Buzi" Csajkovszkij - B-moll zongoraverseny
Tudom, tudom, a b-moll zongoraverseny nagyon populáris darab, de hát mégis csak ez volt az első, amit önszántamból hallgattam meg élőben; ha jól emlékszem, talán a MÁV szimfonikusokkal, de hogy ki zongorázott, arra már nem emlékszem; de egyébként felháborítóan szarul tolta, jól hallhatóan elfelejtette a fél darabot, és helyette hótunalmas improvizációkkal baszta el az időnket. Érdekes tendencia ez a komolyzenei előadóművészek körében, hogy nem bírnak tisztességesen improvizálni.
Csajkovszkij B-moll zongoraversenye a háromtételes művek azon rettenetesen ritkás csoportjába tartozik, amelyben mind a három tétel teljesen hallgatható; felosztását tekintve gyors-lassú-gyors. Nem mellékesen kurva nehezen játszható darab (a zongoristának mindenképp, de a többiek sincsenek irigylésre méltó helyzetben), a kéz és a fül elképesztő összhangjára lehet szükség, én egészen biztosan soha nem fogom tudni eljátszani.
Amennyire ki tudtam deríteni, a B-moll zongoraverseny a kortársaknak egyáltalán nem jött be, barbár, kakofón iszonyatnak gondolták. Hát nem tudom, az én fülem már a XX. század fostalicska gépzenéin edződött, nekem egyáltalán nem tűnik barbárnak; az első tételben például van egy csodálatos rész, amitől mindmáig könnyekre bírnék fakadni, ha nem lennék már túl kevéssé gófikus az ilyesmihez.
Mogyeszt Petrovics "Nem Is Vagyok Alkoholista, Csak Az Árokból Húznak Ki Barátaim, Hogy Végre Zenét Is Írjak" Muszorgszkij - Egy kiállítás képei
Na hát ez meg pláne kibaszottul populáris, legalább a Promenádot mindenki ismeri belőle. Ami miatt mégis fel kell hoznom, az az, hogy ez igazából egy nagyon-nagyon szép darab; ráadásul maga Muszorgszkij nem is zenekarra, hanem zongorára hangszerelte. Nem meglepő módon eléggé barbár hangzásvilágot sikerült teremtenie; Muszorgszkijt a szentséges Orosz Ötök nyilván mélyen lenézhették, hogy nem akarta kellő buzgalommal másolni a fostalicska kortárs européer nyáltengert.
Nem mintha kétségbe akarnám vonni, hogy egyébként a Ravel-féle zenekari verziója ne lenne kibaszottul, kurvára gyönyörű, és sokkal befogadhatóbb; Ravel egy teljesen elbaszott zseni volt, nyilván ebből sem csinált szart. Amikor először hallottam ezt a darabot az ő hangszerelésében élőben, valószínűleg úgy jártam, mint amikor másodszor hallottam ezt a darabot Sz. M. klarinétművész barátom, és egy nyolcéves tanítványa kíséretében a kislány - annyira plasztikusan kivitelezett áll-leesést se azelőtt, se azóta nem láttam, és nem kétlem, hogy én is így nézhettem ki. Ez a világ egyik leggyönyörűbb darabja, komolyan; Ravel érdemeit mi sem mutatja meg jobban, hogy például az ökrösszekér-tétel közben legalább oly mélyen élhetjük át az orosz lélek felemelő alkoholgőzös depresszióját, mint ahogyan Dosztojevszkij közben tehetjük. Ez a darab egy hosszú út a mennyország és a pokol között, épp olyan, mint amiket az alkoholisták általában csinálnak.
Kevésbé szépeket tudnék mondani Isao Tomita rettenetes szintimágus feldolgozásáról, ami valahol a "hallgathatatlanul fos" és az "iszonyat szar" között áll félúton; ebből a darabból ilyen buzi prüntyögést csinálni bűűűűn, halálos bűűűűn. Én kérek elnézést.
Ami még mindenképp említésre méltó a számtalan átirat közül, az az ELP elmebeteg verziója (aminek az élő verzióját mindenképp megnézni videót, egészen csodálatos az összhang a srácok közt, és még karmester sem kell nekik); bár kicsit szétesik, meg nem kellett volna rá fos dalszövegeket írni, de hát ez van. Gondolom, ez van. Egyszer ezt mindenképp hallgassátok meg élőben, sokat játsszák, nehéz is elbaszni.
Johann Sebastian "Kúrógép" Bach - F-moll korál prelúdium (Ich Ruf zu Dir Herr Jesu Christ)
Bachról nyilvánvalóan csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, hiszen ő a zene Istene, mindennek az alfája és omegája; mindemellett még dugni is meglehetősen szeretett, irtózatos mennyiségű gyereket sikerült összehozni. Szóval alapvetően szimpatikus fickó lehetett, bár a korszak elvárásainak megfelelően kissé mereven kezelte a műfaji kereteket, és meglehetősen hülyén öltözködött. Mondhatni, a fennmaradt információk szerint egy kicsit vonalas volt; de hát ez végülis nem meglepő, a saját gyereke ellopta az asztalfiókba dugott szarabb műveit, és tök jól megélt belőle. Ha a gyerekem tőlem lopna, én is vonalas lennék.
Az F-moll korál prelúdiumot először Tarkovszkij csodálatos Solaris-filmjében hallottam, jó pár évvel ezelőtt; egyébként amennyire emlékszem, ennek a filmben ez az egyetlen tényleges filmzene (a nyomasztó ambient hangképek mellett, persze). Elég szép darab, mondhatni, elég jól megy a filmhez, szépen kiegészítik egymást. Az efféle egyházi zene előtt csak leborulni lehet.
Bach egyébként nagyon érdekes csávó, ahogy egy kb. fél éve írt, de mindenféle szerkesztőségi viták miatt azóta sem átírt és publikált cikkemben megfogalmaztam, Bach zenéjében az ő zenéjében az a teljesen csodálatos és egyedülálló, hogy ha meghangszereled mondjuk négyszögjelekre (ezek nagyon csúnya hangok), akkor is csodálatos. Tökéletesen kurva mindegy, hogy min játszod, kurva gyönyörű lesz. Ezt a kísérletet konkrétan ezzel a darabbal is elvégeztem, és tényleg csodálatos volt, majdnem annyira, mint a D-moll toccata és fúga a Commodore 64 csodálatos hangkeltő eszközével, a SID-del.
Na, ennyit mára, feleim; kb. két-három nap múlva folytatjuk, és most menjetek, és vegyetek be ambient.
___
NB: a Cluster One elnézést kér mindenkitől a csatolt videók minőségéért és esetleges szarságáért, de sajnos a mai világban olyat nem lehet, hogy én kitolom az internetre büntetlenül a kedvenc verzióimat egy non-profit oldalon.
131976