Abszolúte hiánypótló sorozatunk második részében holdfények, gé dúrok, és összekaszabolt rézlemezek szegélyezik nyomorult utunkat. Igen, ez még a sznob gecik szerint is művészet.2012. 01. 11.
Abszolúte hiánypótló sorozatunk második részében holdfények, gé dúrok, és összekaszabolt rézlemezek szegélyezik nyomorult utunkat. Igen, ez még a sznob gecik szerint is művészet.
Ludwig van "van szifiliszem és süketségem is van" Beethoven - Cisz-moll "holdfény" szonáta
A holdfény szonáta valószínűleg az egyik leghíresebb zongoradarab, amit valaha írtak; és ez nem véletlen, annak ellenére, hogy ez is mélyen popzene (nincs ember, aki legalább egy abortuszreklám alatt ne hallotta volna), mélyen értékes és csodálatos.
Múltkor írtam arról, hogy Csajkovszkij B-moll zongoraversenyét nehéz eljátszani; de igazából a B-moll zongoraversennyel kapcsolatos nehézségek lófaszok az ebben a darabban feszülő előadási problémákkal szemben. Mert ugye, alapvetően Beethoven leginkább a klasszicista zenét erősíti (bár erről sokat vitatkozunk, persze), azonban a sztereotip klasszicista módon előadva nem lesz igazán jó. Ellenben, ha átnyergelünk a romantikus interpretációra, az talán még borzalmasabb.
Befogadói helyzetemen sokat ront, hogy egyszer hallottam ebből a darabból egy rettenetesen szar feldolgozást (szerencsére nem emlékszem, kiét), amin az első tételt hülyére hangszerelve jelenítették meg, a szépséges "ti-i / ti-ti-i-i" beütéseket valami eszetlenül kihangsúlyozva. Énszerintem teljesen nyilvánvaló az, hogy ez az első tételnek a totális, értelmetlenségig szétbaszása; az első tételben pontosan azt kellene hallanunk, hogy a bal kéz unalmas negyedekre beütő szólamokat játszik, a jobb kéz unalmas triolákat játszik, és néha kisujjal (királyabbak gyűrűsujjal) halkan megüt még egy-egy hangot. Pontosan ezt tartom csodálatosnak ebben a darabban: hogy aki egy-két év zongorázás után nem képes technikailag összerakni, annak nyilvánvalóan semmi keresnivalója a billentyűk mellett. De ehhez képest én tizenegy évnyi zongorázás után, ahol minden évben legalább harminc alkalommal eljátszom ezt a darabot, még mindig nem tudtam egyetlen elfogadható reprodukciót sem összerakni belőle.
Pedig egyébként lehet; Wilhelm Kempff első tétele, amit itt balra meghallgathattok, hihetetlenül gyönyörű, és pontosan úgy jeleníti meg a darabot, ahogy kell, valami meghatározhatatlan félúton a bécsi gyökérizmus és a romantika szarságai között. Épp csak egy kicsi bizonytalanság, épp csak egy kicsi szerelem. Ugye mondanom sem kell, ennek a darabnak az első tétele az egyetlen igazán értékelhető zene, amit valaha zongorára írtak a szerelemről.
Én a magam részéről egy kellemes mixet ajánlanék befogadásra; az első tételt hallgassátok meg valami romantikusabb előadásban, mondjuk Wilhelm Kempff-é jó is lesz (külön jó nézni az arcát ezen a felvételen itt balra), a második tételt nyugodtan hagyjátok ki (teljesen értelmetlen helykitöltő szar), a harmadik tételt meg mondjuk Glenn Gould-tól (keressétek meg magatoknak). Gould egyébként nagyon érdekes figura volt, majd még előkerül. A második tételt meg kurvára fölösleges hallgatni, rakás szar.
Maurice "Vegyél Be Ambient" Ravel - G-dúr zongoraverseny
A holdfény szonáta Az impresszionista zene életem egyik nagy szerelme, bár lenne egy időgépem, hogy elmehessek például ezt a darabot "eredetiben" meghallgatni. Ravel valószínűleg egy jó száz évvel megelőzte a korát - vagy még többel, ha úgy vesszük, a mai srácok irtózatos mennyiségű szintetikus lófasszal nem tudnak olyan hangzást varázsolni, mint amit ő egy istenverte szimfonikus zenekarból tudott kihozni. Ráadásul a Boleróból remekül kiderül, hogy igazából az ambientet is ő találta fel; az Egy Kiállítás Képei hangszerelése pedig valami egészen döbbenetes, igazi kottapapíros DJ-kedés az.
A G-dúr zongoraverseny a háromtételes művek azon gazdag csoportjába tartozik, ahol a szélső tételek hallgathatatlanok, a középső pedig csodálatos; mindazonáltal a középtétel elborzasztóan részletgazdag és intenzív mivolta miatt azt javasolnám, ha nem akartok azonnal meghalni, hallgassátok meg a szélsőket is, hogy kellően felkészülhessetek.
Mint talán az előzőekből kiderül, a szélső tételekről nem akarok túl sokat írni; jónak jó, érdekesnek érdekes, de semmi különös. Illetve ez nem is igaz; különös, eléggé egyedi hangzásvilág, eléggé gonosz harmóniák, de engemet nem érintenek meg különösebben mélyen. A középtételben azonban még nekem is elszabadul a pokol; amikor ennek a darabnak a középtételét először hallottam egy meglepően jól sikerült cédéről (milyen rég volt, akkoriban még nem is ittam), azt mondtam magamban, hogy ezt nem bírom elhinni. Hogy hogy a k Istenbe juthat valakinek annyira eszeveszetten mindent szétütő harmóniaváltás az eszébe, mint amit itten a bal oldali videónak majdnem a közepén hallhattok.
Biztos ő is egy boldog ember lehetett. Akárhogy is, ez a darab csodálatos, hallgassátok sokat.
Claude "Jean-van" Debussy - Metszetek
A holdfény szonáta A "Metszetek" egy eléggé gonosz zongoradarab; a magam részéről mindig azért szerettem az impresszionista zenét, mert teljesen klasszikusnak tekinthető hangszerekből olyan hangzásokat bírt elővarázsolni, amit se addig, se azóta senki. A Metszetekről is nehéz elhinni, hogy semmi szintimáguskodás nincs benne; pedig tényleg. Ráadásul az öttételes művek azon nagyon-nagyon-nagyon ritkás csoportjába tartozik, amiben mind az öt tétel csodálatos.
Én itten a videóban a "Kertek esőben" (a.k.a. Jardins sous la pluie) tételt szeretném megmutatni Önöknek; igazából nincs mit hozzátenni, szerintem mindannyian halljuk az esőt, és látjuk a kertet.
Igyekezzetek gyorsba interiorizálni ám ezeket, a következő részben főleg Bartók és további francia impresszionizmus vár rátok. Önökre. Rádió, akármi.
beethoven debussy komolyzene Ravel
131976